Azt hiszem, emberként, nőként is nagyon fontos, hogy érezzem: szeretnek, s éreztethessem, hogy szeretek.
Leginkább, elsősorban a szavak világában tudom kifejezni, hogy mit is érzek, mit gondolok, mi zajlik belül.
Ennek ellenére, mégis sürgős késztetést érzek a fizikai síkon való szeretet kinyilvánításra is. Érintések, simogatások, szemkontaktus, egyáltalán; a másik közelsége…
Emberek vagyunk, s már csecsemőkorban is mennyire igényeltük a testkontaktust!
A szoptatás, simogatások, fürdetés és a puszik-mindenhová…
Majd, amikor felnövünk, azt hisszük, hogy erre -legalábbis mennyiségi szinten- nincs szükségünk, ám nagyot tévedünk, a testi kontaktus, legyen szó gyermekünkről, vagy szerelmünkről; nagyon fontos és nélkülözhetetlen az egyensúlyhoz, a boldogsághoz.
Nem vagyok egyensúlyban teljesen.

mihallectzki maaaaajnáwdlfkjldnrldkfldkrjlkrjlf ámfirf fmkrfjrláa rérgjer régrégjrfkj miHLAARFRLEJKDSJLKJFLRJLKJLFRNDV FKRGJRKJF RÁSŐG GŐIG RŐGJŐGIOJ GREEIR RÖGTÖN JÖVÖK, S ITT LESZEK VELED, NEM LESTEL TÖBBÉ EGYEDÜLDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD

Jó érzés nem egyedül aludni, nem egyedül ébredni, s megosztani az álmainkat.
Fájdalmas érzés, ha megtapasztalod, hogy nincs kivel.
Ha megosztod az álmod, éjszakád, s ágyad…
Felér egy szerelmi, bizalmi vallomással.

Jó érzés nem egyedül aludni, nem egyedül ébredni, s megosztani az álmainkat.
Fájdalmas érzés, ha megtapasztalod, hogy nincs kivel.
Ha megosztod az álmod, éjszakád, s ágyad…
Felér egy szerelmi, bizalmi vallomással.

Gondolataim az “igazi férfi” fogalom köré fonódnak.
Sokan foglalkoznak ezzel, s az “igazi nő” mítosszal, de valójában, mindenki önmagának tudja csak olyan isten igazából definiálni, hogy mit is jelent számára a TÁRS, mit vár el, s mit ad viszonzásul egy kapcsolatban.
Annyi viszont bizonyos, hogy a férfiak és nők egyaránt hordozzák magukban, viselik akár külsőségekben is az ellenkező neműek főbb, vagy másodrangú jellemvonásait; ami megjegyzem, az én véleményem szerint nem olyan nagy probléma, sőt nem probléma, ha megfelelően aránylik a két “anyag” egymáshoz.
Nincs is édesebb, elnézést; másképpen fogalmazok: nincs is szeretetre méltóbb annál, amikor egy férfi őszintén kiadja a félelmeit, s megfogalmazva azokat még könnyeket is ejt, s nem restelli, nem szégyelli azokat mások előtt, élete párja előtt sem.
Vegyünk egy példát: miként lehetne olyan férfival együtt élni, aki nem tud, és nem is akar bocsánatot kérni semmiért?
Jelzőértékű lehet számunkra, hogy ha azt sem képes belátni, ha tévedett, vagy esetleg megbántott bennünket, akkor mi a garancia arra, hogy más estben több együttérzést, vagy empátiát mutathatna bármi iránt, Irántunk?
Ugye, ugye?
Milyen példát mutathatna egy ilyen apa a gyermeke előtt, milyen értékrendet, s viselkedés mintát vihetne magával az önálló, későbbi, felnőtt kapcsolataiba?

Igenis vonzó lehet egy- egy női vonás, de miért is csak NŐI?
Miért ne lehetne emberi(!) egy férfi is, aki vállalja az érzelmeit, és őszintén fordul legalább szerettei felé?

Elképzelem, ahogy elrohan az idő felettem, s folyamatosan, de a képzeletemnek köszönhetően lehetetlen sebességgel millió kis szarkaláb, és ránc születik az arcomon.
A testem halad az idővel, s megalakul, teszem- azt az 50 esztendő elteltével várható, szervezetem.
Mindenem ráncos, a szememből elveszett a fény, a teleobjektív nélkül is megörökíthető csillogás, vágy.
Az idő a testem felett győzedelmeskedett, s mivel csak a képzeletem alkotta időugrás volt az iménti látomás, így a lelkem nem arányos a testemmel, s nem élte meg azt az 50 évet, ami a szervezetemnek, az én váramnak elég volt a állag- megváltozáshoz.
Ekkor kinyitom a szemem, és belenézek a tükörbe.
-ÚRISTEN!!!
Az én benső, megnevezhetetlen, egyedi és meg nem változott l e l k e m, az egész lényem kétségbe esett, s skatulyába zárva éli meg azt a pár másodpercet, amit lelki tükrébe, azaz saját szemeimben elmélázva töltök…
-S ni csak!
Ott pislákol a fény, a szemeim eltűntnek hitt távolságában, ott szikrázik, s emlékek milliói rohamozzák meg hirtelen az elmém…
Felnevetek.
Hangosan.
Majd elsírom magam.
Csendesen.
– Mi történik velem? Hová tűnt az életem? Hiszen nem is éltem még, annyira tehetetlen vagyok, annyira…
Könyörtelen az idő, nem sokára meghalok, s mindig -már emlékszem- mások belátása szerint éltem az életem!!!
– De láttam, ott van a szikra, még… -talán, talán tudok kezdeni vele valamit.
De olyan egyedül vagyok, magamra maradtam, ebben a testben nem ismer fel úgysem senki. Hiába minden, elvesztettem ezt a csatát, 50 év, s én itt a tükör előtt sajnáltatom magam.

How do you expect me to live alone while my life revolves around you ?

Nem megy most írni, de amint megjön az általam egész nap óhajtott ihlet, írni fogok, s kifejezem, amit érzek, gondolok, ami boldoggá tesz, ami fájdalmat okoz.