A férfi

Gondolataim az “igazi férfi” fogalom köré fonódnak.
Sokan foglalkoznak ezzel, s az “igazi nő” mítosszal, de valójában, mindenki önmagának tudja csak olyan isten igazából definiálni, hogy mit is jelent számára a TÁRS, mit vár el, s mit ad viszonzásul egy kapcsolatban.
Annyi viszont bizonyos, hogy a férfiak és nők egyaránt hordozzák magukban, viselik akár külsőségekben is az ellenkező neműek főbb, vagy másodrangú jellemvonásait; ami megjegyzem, az én véleményem szerint nem olyan nagy probléma, sőt nem probléma, ha megfelelően aránylik a két “anyag” egymáshoz.
Nincs is édesebb, elnézést; másképpen fogalmazok: nincs is szeretetre méltóbb annál, amikor egy férfi őszintén kiadja a félelmeit, s megfogalmazva azokat még könnyeket is ejt, s nem restelli, nem szégyelli azokat mások előtt, élete párja előtt sem.
Vegyünk egy példát: miként lehetne olyan férfival együtt élni, aki nem tud, és nem is akar bocsánatot kérni semmiért?
Jelzőértékű lehet számunkra, hogy ha azt sem képes belátni, ha tévedett, vagy esetleg megbántott bennünket, akkor mi a garancia arra, hogy más estben több együttérzést, vagy empátiát mutathatna bármi iránt, Irántunk?
Ugye, ugye?
Milyen példát mutathatna egy ilyen apa a gyermeke előtt, milyen értékrendet, s viselkedés mintát vihetne magával az önálló, későbbi, felnőtt kapcsolataiba?

Igenis vonzó lehet egy- egy női vonás, de miért is csak NŐI?
Miért ne lehetne emberi(!) egy férfi is, aki vállalja az érzelmeit, és őszintén fordul legalább szerettei felé?