Lelkem, mint kismadár az eső elől, menekülök én is tőled…
Megvallom, hiába a bátorság, én nagyon, nagyon félek,
Sötétben, mert nincsen fény, fényben, mert mindenki láthat,
Hiába szállhatok bárhová, hiába adott a jó Isten két szárnyat.
Lelkem, mint törékeny, megnevezhetetlen emlék;
Testemben pihen, s várja a holnapot,
Megszeppenve, félve, reszketve, semmit meg nem tennék,
Nem merek, nem vagyok, nem mozdulok.
Szavakkal vágyaim nem kifejezhetők,
Szavakkal mondva, nem érthetők.
Nem is léteznek igaz szeretők,
Megmászatlan hegytetők.
Telesírt keszkenők.
A fájdalmas magány fejemre nőtt.
Eszembe jut magányomban millió emlék,
Ahogyan testem szeretted nem is oly’ rég,
Ahogyan ajkaddal szoptad mellem édes, kényes hegyét,
Nem mondd, ezt te sem tudod… Hogyan is feledhetnéd…
Testünk különös szerető, csalfa játékot játszik velünk,
Testünk lelkünk eszköze, egymásnak, lelki szinten, így, úgy üzenünk…
Kell, kell ez nekünk,
Talán ez minden érdemünk,
Ennyi lenne életünk?
Csúf mosollyal festett kéj ?
Maradj, maradj csendben, ne félj…
Remélj, zenélj, élj, élj, élj…
Jaj, ha ezt gyermekkoromban tudtam volna,
Méregként hatott volna
Éltem első, igaz, örök csókja.
Ám, én, akkor naivan azt hittem,
Gyönyör tengerén evezhettem,
Tévedtem,
Révedtem
Is emiatt a semmibe,
Nem járhattam magammal, lelkemmel senki kedvibe’.
Hamis egy játék a szerelem.
Nem tudom, mi történik velem.
Oda az életem.
Tovább, egyedül nem élhetem.
Érzelem.-…
Mit tesz velem?
Gyermeki ilyenkor a lélek,
Gyermek vagyok, mindig, mikor szívemből remélek.
Köszönöm, Te Jó Isten, hogy élek.
Az akadályok azok az ijesztő dolgok, amiket akkor látsz, amikor leveszed a szemed a célról.
