Monoton csepereg ablakomon az eső,
Hirtelen, a semmiből előtörő
Érzés vesz erőt rajtam,
Nem tudom, miért…
Hisz’ én nem is akartam.
Halovány mosoly arcomon,
‘Szeretlek’- érzem, nem gondolom,
Pillangók hada lepte el gyomromat,
Feléd irányul minden szálló gondolat.
Vöröslő ajkammal, mi mindig tűzben él,
Ajkaid édes asztaláról egy forró csókot remél.
Felejteni?
Nem, nem, nem… Azt nem tudok,
Folyton Rád, Ránk, a jövőnkre gondolok.

Tested, mivel, mint hangszer játszom,
A fényképeken boldognak látszom.
Az én kedves, régi hangszerem!
Tested ujjaim közé képzelem,
Szerelmem záloga, testem ébredése,
Sötét éjszakám egyetlen surranó fénye
Te vagy, s érzem most már mindig Te is leszel,
A kérdéseimre az Irántad érzett… hm– szerelem felel.

Minden pillanatban rád gondolok,
Nem felejtek egyetlen pillanatot
Sem.
Hiszem.
Ez a szerelem.

Nem éreztem még, nem dobbant így a szívem,
Szerelemmel szeretlek, szívemmel érzem,
Ha rám mosolyogsz, remeg a térdem….
Mi ez az érzés, magamtól ezt kérdem.

Ajkaddal, ha ajkamat csókolod,
Leheleted,
Mi a szerelemhez kell neked,
Mi szívedet nyomja,
Igen, Ő, igazán tudja…

Testeddel testemet szeretted,
Ajkaiddal ajkaimat kerested.

Minden pillanat szerelmünk lágy sóhaját súgta,
Az éj kettőnk, őszinte szerelmét búgta,

Szeretlek, míg csak élek,
Hogy meletted ébredhetek,
míg élek; remélek.

Testemmel- testedet; mindenem- mindenedet;
Nem felejtem; őszinte szerelmedet,

Szembesítve lelkem Önmagammal,
Szembesítve a megfejtetlen, hamis Talánnyal,
Hogy miként is érlelődtem ilyenné, Ezzé,
Mióta lettem lejátszatlan, karcos lemezzé.
Karom végén tenyerem, s rajta ujjak,
Bal kezemmel jobb kezemhez kell, hogy nyúljak,
Mert nincs ki megérintse teljes szeretettel,
Nem találom a hangot az e világot élő emberekkel.
Nem egyszer néztem bal szememmel a jobbat,
Valami kell, hogy más legyen, az egyik a másiknál többet tudhat.
Van egy levelem, régen írták, galacsinná gyűrtem össze,
Nem tudom miért e cselekedet, mi állhat mögötte.

Hamisan mosolyog annyi ember szemembe,
Pedig,
Mint mindenkinek, nekem is szükségem lenne,
Merít,
Ölel a magány…
A Talány
Még mindig nincsen megfejtve,
Az élet olyan bonyolulttá tette.

E

Oda minden álmodozás,
A való élet minden pálmát elvisz,
Az emberi lélek oly’ esendő,
Mindent elhisz.
Törékeny a szív,
Kalandra hív,
Harcot vív….

Jaj,
Baj,
Szív
Hív…
Mit akar?
Hangosan,
Zajosan szaval,
Ó, mi volt még tavaly…
Idén, tegnap és ma,
Összetört lelked féltett világa,
Nem nyílik többé lelkem
Egyetlen illatos virága.
Szó,
Ló,
Mely nem tudom hová vágtat,
S a hang által oly’ dolgokat láttat…
-nemes mosolya mögött
-Takargatja az ördögöt.
Jól mondod, Barátom,
Bocsájts meg nekem, tévedésem belátom.
Szavak -ismét- marasztalnak,
Csak hangok, nem adnak semmit,
Csak fokozzák lelkem szenvedelmit.
Lelkemét, mely már így is többször forrasztott,
De a kedveskedő szó, fagyos lelkemen
Mindig olvasztott
Egy jeges darabot…
Mondd ki vagyok?