Talán, majd, valamikor, esetleg…
Vajon, mindig boldogok azok az emberek,
Kik hangosan kacagnak, nevetnek?
Maga az élet is egy nagy kérdőjel,
Mint a presszó kávé sok tejjel.
Nehéz boldogulni ezzel az élettel.
Egy görbe vonal és egy pont,
A kérdőjel mindig sokat mond.
Miért is mond sokat?
Mert a kérdőjel adja a válaszokat.
Minden kérdőjelhez jár egy válasz,
Kérdés után, csak úgy, némán
Tovább nem állhatsz.

Vágyakozni minden másodpercben,
Elveszni forró szenvedélyben;
Minden nappal boldogabbnak lenni,
Annyira melengető szeretve lenni.

Átadni magad egy másik lénynek,
Átadni magad a szenvedélynek,
Átadni magad a csókjainak,
Hinni dicsérő bókjainak…

Karjaiban megnyugvást találni,
Általa boldog nővé válni…
Szerető csókjaival ébredni,
Ilyen érzésekkel nem lehet tévedni.

Szemeiben önmagunkat megtalálni,
Öle szerelmétől szállni, szállni, szállni.
Minden találkozást vágyódón várni,
Jelenlétét őszintén csodálni.

Éjszakákat átszeretkezni,
Oh, annyira csodás vele lenni,
Szemeiben gyönyörködni,
Vágyódón a jövőbe nézni…

Oly’ boldog tud lenni a lélek
Mikor rokon lelkek egymásra néznek…

A gyomrom is összerándul, ha arra gondolok,
Hogy egyik napról a másikra ismét csomagolok.
Ám nem lehet itt és így ezt tovább csinálni,
Ebből a környezetből gyorsan ki kell válni.

Az élet egyenesen arányos szívünk ütemével,
El kell innen költöznöm, akár egy tevével
Is a vállamon,
Nem érdekel semmi,
A változást vállalom.

Mi köt engem ide, ehhez a helyhez?
Hiába fohászkodtam a szerelemhez,
Ámornak mindig csak egy nyila volt kéznél,
Lövöldözött engem,
Nem volt észnél.
S most a szívem darabokban hever.
Az, hogy itt maradjak, gondolatban engem nagyon lever.

A csomagjaim sorban, leragasztva,
Most már csak várok, arra a pillanatra,
Mikor te utoljára a szemembe nézel,
S megkérdezed, hogy “Te meg miért mész el?”

Na, akkor fogok én szívemből, hangosan nevetni,
S azt válaszolom,
Hogy “Miért is? Mert nem tudlak szeretni!”

A szerelem magányos lelkek vágya,
S csak az tudja, milyen, kink éjjel üres az ágya.

Dobozban ismét az életem, de nem érdekel most semmi,
Csak az az egyetlen egy, hogy el kell innen MOST AZONNAL menni!

Szememben a vágy, a kilincs kezemben,
Nem sokáig érzem  már magam e veremben,
A kilincset lenyomva, akár veled,
Akár Nélküled,
De az ajtót ki fogom nyitni,
Nem könnyű annak, ki már megtanult szeretni.

Ajkaim szorítom,
Körülöttem minden ódon,
Az ajtót, ha becsukom, nyikorog,
Nem ettem még ma, a gyomrom korog…

Mély álomból ébredni reggel,
Ébredezni, mikor a ragyogó nap felkel,
Szemhéjunk remegve felemelni,
Első csókjaim ajkaidra lehelni,
Testedhez, selymes bőrömmel érni,
Szeress, ölelj!
Imádok a szemedbe nézni.

Minden álmot az ébredés követ,
A robot, az elválás csak azután jöhet,
Minden nap fel kell, hogy ocsúdjunk szendergő álmunkból,
S el kell feledkezni a csodákat rejtő, mesés álomvilágról…

Álmodva ébredezni,
Szerelmünk felfedezni,
Mámorban, gyengéden ölelni,
Csókra- csókokkal felelni.

Homályos szemeidben meglelni a vágyat,
Szerelmi fészekké változtatva a puha ágyat.

Álmodni, ébredni, álmodni, ébredni,
Álmodva, ébren, őszintén szeretni….

Talán… Valamikor… Valahogyan…

Szavaimban kételyek, kérdések csendje suttogja:
Magányos társ nélkül az ember, a nő,
Fájdalmas a az Egyedüllét, a Magány csókja,
Hiába reménnyel teli, előre tekintő,
Bátor Harcos, csendes őrült, szenvedélyes társ,
Akkor sem oly’ könnyű megtalálni azt, kire vársz.

Várni.
Találni.
Szólni,
De nem birtokolni.
Lesni,
Szeretni,
Forró csókokban rendszeresen elveszni.

Talány az emberi lélek, nagy talány,
Kicsi a fájdalom és öröm közti arány…
Nem tudja az ember, mit hoz számára a sors,
Akkor is fáj ott, belül, ha erről nem is szólsz.
Csak csendesen magadban a fájdalmad tűröd,
Ha az emberek felél azt az üzenetet küldöd:
“Hogy boldog vagyok, igenis boldog! Nem látod?”
Közben magadban őrlődsz, s az ablaknál a Nagy ŐT várod…
Egyedül, kezedben a borospohár,
A szív még mindig hiába keres; nem talál.

De azt mondják minden léleknek van társa,
S egyszer mindenkinek forró lesz az ágya,
S minden szeretetre vágyó ember,
Találkozik a szerelemmel…

 Lelkem, mint éppen bimbózó rózsa,
Egy- egy szirmot bont minden kedves szóra…
Lelkem, mely eddig magányában,  egyedül virágzott,
Habár mindig is társra vágyott,
Régen áhított párját végre megtalálta,
S ettől kezdve, másképpen néz mindenki erre a virágra.

A rózsa, mi egykor egyedül virágzott,
Befutja a kerítést, falat… Az egész világot.
Tüskéit elrejtve, senkit meg nem szúrva,
Másképpen vöröslik e veszélyes világra.

Lelkem, mi szemnek láthatatlan,
Repül egy ideje minden pillanatban,
A boldogság szárnyakat növesztett láthatatlan testére,
Rózsaszín fátylat eresztett mindkét szemére…

Lelkem, a megfoghatatlan, törékeny valami,
Ha kérdeznék; csak a szerelemről tudna vallani…