Esik, esik, esik; mármint az eső a felhőkből, s a vérnyomásom a fronttól.
Alapvetően teljesen jó hangulatban lennék, ha nem lennék ilyen rosszban. Tök béna esernyőm van; ilyen pirosas-lilás és fehéres- szétnyithatós, már csak éppen az eső nem csepeg át rajta. Nincsen gumicsizmám.
A Tesco- ban mindig van leárazva egy- két csinos darab, lehet, hogy be kellene szereznem egyet. S aztán irány az özönvíz áztatta város, nyakamba véve az egészet, virágos gumicsizmában nyomulhatok, s akár még ugrálhatok is bármikor, bármelyik pocsolyába.
Egyébként, mint azt már a címben is említettem; mindjárt Június, s éppen ezért itt lenne az ideje, hogy süssön a Nap, illetve melegítsen is.
Mert ez nem állapot.
Ez így nem mehet tovább. Hejehaj.
Egyébként én kimondottan szeretem az esőt, s élvezem, ha bőrig elázhatok, s hólyaggyulladással küszködhetek akár egy héten keresztül is, mert annyira makacs tud lenni ez az alulról- felfázós- hidegrázós- áztasd a lábadat meleg vízbe- mutatvány, hogy csak na.
Egyébként közben, mármint a fájdalmak csodálatos áradata közepette, amikor könnyeimmel küszködve a mellékhelyiségben egy csepp vizeletért szenvedek sokat elgondolkozom azon, hogy vajon miért csak a nőket érinti többnyire ez a kín?
Van rá válasz, mert rövidebb a húgycsövünk.
Talán butaság a felfázásról írni, ám még nagyobb butaság azt nem komolyan venni.
Ez komoly.
Ne bomolj.
Már csak csepereg az eső.
De így is elég komor háttérvilágításnak ítélem eztz a napfény mennyiséget.
Na, mindegy.
Innentől kezdve örülni fogok annak, hogy esik az eső,és nem lehet normálisan kimenni, s sétálni egyet.
Tetszik ez nekem.
🙂
Ady Endre:
************************************************************
Elbocsátom szép üzenettel 2010.
Naponta gondoltam arra,
Ahogyan mondta,
Mára már érzem,
Hogy mekkora nagy
Tévedésem lett volna,
Ha lelkem csalogánya
Az ő ablakánál dalolna.
Ezért ma úgy döntöttem,
Magányomban kiötlöttem:
Elbúcsúzom Tőle, Tőled,
Lelkemből csak ezt a verset örökölted.
Annyi átvirrasztott éjszakán,
A párnám virágos illatán
Kívül nem volt mihez nyúlnom,
Nem volt kihez szólnom,
S most sem kellene szónokolnom,
Ám én mégis megteszem,
Mert most van ihletem,
S merszem
Elbúcsúzni Tőled,
Mint azt már írtam
Neked följebb.
Összegezve: mit is kaptam általad?
Mikor megvallva őszintén: alig láttalak,
S csak néha volt az, mikor igazán boldog voltam,
Oly’ ritka perc, mikor ajkaid csókoltam.
Mit is akartam veled, melletted?
Eltaszítottál magadtól, csak testemet szeretted,
Lelkem számodra csupán egy összegyűrött galacsin,
Csak az számított, mi idekinn’
Jelezte Neked, hogy ismét tested győzedelmeskedett.
Levelemben azért el kellene mondanom,
Hogy megismerhettelek, végtére is jutalom,
De én mégsem hagyhatom,
Hogy egy eszetlen szenvedély,
Mihez sehonnan nincs engedély
Hatalmába kerítsen,
S engem teljes’t kimerítsen.
Annyiszor volt, hogy sós eső áztatta szememet,
Volt, hogy nem is ettem, csak keveset,
Miattad.
Hagytad.
S csak évekig múlattad
Velem idődet,
De e napon minden eldőlhet.
Elbocsátalak magamtól, Mehetsz!
Oly’ könnyű neked, hiszen nem szeretsz.
Szabad vagy, repülj, menj innen messze,
Lelked lelkemet soha többé ne keresse,
Nem akarlak látni, érezni többé,
Szenvedni fogok emiatt örökké.
Menj, mire vársz, te akartad, hogy így legyen,
Tévedtünk mindketten, ez nem szerelem.
Menj, menj, tűnj már el végre!
Nem akarlak látni az ég szerelmére!
Fáj, miért ne fájna a lelkem?
Hiszen tág az idő,
Nem rég még Őt öleltem,
De a lelkem, s a benne dúló gyötrelem
Kezd hatalmasabb lenni az erőmnél,
Tudom, tudom, ma emiatt újabb vihar kél,
Jelezve, hogy mi zajlódik mellkasom rejtekén:
Hogy végleg szakítunk Te és Én.
Szalad a perc, mit az előbb megéltem,
Egész életemben csak reméltem,
Hiszen halálom egyszer majd úgyis eljő,
S temetésemen az a rengeteg felhő
Esőt fog majd adni a testemet fedő földemre,
S utolsó erőmmel is gondolni fogok gyermekemre,
S az Irántad érzett őszinte, igaz szerelemre.
Gyermekded sokszor a bennem rejlő lélek,
S megvallom, hogy sokszor magamtól is félek,
És az élettől, melyben oly’ sokszor sodródik hajóm,
S rágódom mindenen, az igaznak tűnő valón
Is.
Visz
Az utam hozzád,
Pedig olyan nagy
E fergeteges világ,
Mégis a te karod jelenti
A párnát
Fejem alatt,
Elmúlt az előbbi
Pillanat,
S most csak emléke él már bennem,
Nem is tudom, hogy mit kellene tennem.
Szilánkokra tört váza,
Véresre csókolt ajak,
Lábamhoz ért lába,
Oly’ vágyón csókoltalak.
Víz nélkül rothadó virág,
A fájdalom egy darabot kirág
Megsebzett szívemből.
Ennyit a szerelemről.
Poshadt víz csordogál,
Az idő nélküled megáll.
Lelkem lelkedért esedez,
Esővízzel telt eresz…
Melyből majd vizet merve,
készen állsz a szerelemre.
Csaholó lelkem hangosan ugat,
Ez érzés örökre marad;
Nincsenek is rá már szavak.
Vártam,
Sokáig
Néztem,
Álltam,
Ültem,
Unalmamban
Hegedültem,
S Te mégsem
Jöttél,
Nem voltál velem,
S nem könyörögtél
Nekem,
Hogy
Az idő csak fogy,
Ám te mégis késtél,
S még bocsánatot sem
Igazán kértél.
Mióta lelkemet
Érzem,
Magamtól folyton
Azt kérdem,
Hogy miért is kell ez nekem,
Miért e fájó, kínzó szerelem?
A hajam arcodba omlott,
Hajassá vált az addig kopasz homlok.
Az enyém a tiéd volt,
S a csók enyém.
(homlokon csókolt).
Nem is igazán bókolt nekem.
Nyakamba aggatott szerelem,
Ennyi ez nekem.
Megdobbant lelkem,
Mikor kezed tarthattam
Nyirkos kezemben.
S ujjbegyeinkkel,
Érzelmekkel
Telt szíveket
Körözhettünk
Egymás tenyerébe,
Nem mindkettőbe,
Csak a felébe.
Egy tenyerembe,
S egy tenyerébe.
Bárcsak
A vágyak,
S amikor az idő vágtat…
Mindent meg tudnék tenni,
Vakon, bizton, legfőképp’
Végre Önmagam lenni.
Álmom, álmaink,
S az eddig elfojtott
Vágyaink…
Amikor a szerelmes
A vonatnál vágyva int…
Arcomra fagyott keserű magány,
S az a millió megfejtetlen talány,
A rózsaszínbe bújtatott, fekete álarcos
Elnyomott félelmek,
melyek mindennap, mindig
Csak arra kérlelnek,
Hogy nyomj el magadban mindent,
S szeresd önmagad oly nagyon,
Akkor Te azt mondod, hogy -nem!-
Ezt nem hagyom.
hol marad a jutalom.
Oh, Istenem, irgalom.
Szavak nélkül is értelek téged,
Oh, hogyne értenélek!
Csak itt benn,
Ez a fránya lélek
nem tud már hinni semmi szépnek,
Csak Önmagába dugva, zárva,
Réslukon lesve a világra,
Sajnálja önmagát.
