Vajon mit is írjak?
Jön a Karácsony, minden nappal közelebb… Hétfőn Szenteste. Most pedig, pénteken, mindenki rohan, szalad, fut, siet, s semmi meghittséget nem érzek ebben a “készülődésnek” csúfolt vad rohanásban.
A Szenteste “szentségét” sikerül is ezzel a sietséggel teljesen lerombolni.
Pedig annyira jó lenne valóban megpihenni, kikapcsolni, s a szeretetnek átadni magunkat, illetve szeretteinkre áldozni azt a három napot… Jaj, de idealisztikus is vagyok, hihetetlen.
Pedig olyan jó lenne. Komolyan.
Ha nem az ajándékról szólna, ha nem a kapkodás ütné fel fejét ebben a pár napban.
Hanem… Kinyitnánk szívünket, s örülnék annak, amink van…
Szeretettel…
Gondolkoztam, hogy mit kérnék Karácsonyra?
Mi lenne az az egyetlen egy dolog, amit szeretnék a Jézuskától…
Komolyan mondom, összeszorul a szívem…
Azt kérném, hogy had’ Karácsonyozzak a gyermekemmel a szüleimnél… Csak egyetlen egy napot kérek szépen, hogy beszélgethessünk, s hogy megbocsáthassunk egymással- egymásnak és megismerhessék az unokájukat, az én lányomat…
Nem kérek ajándékot, csak, hogy olyan igazán szívből öleljenek meg, erősen, hosszan…
