Szerelem…
Dallamaiban rengett meg lelkem;
Hangja körül ölelt engem,
Majd erős karmaival mélyen szántó sebet hagyott,
Annyira éget a varr, magányos vagyok.
Felhőm eltakarja a vakító égitestet,
Nem érzem magamban azt a régi erőt, s kedvet,
Mitől végtagok nélküli lelkem szárnyra kélne,
Óh, Istenem! Csak a zuhanástól ne félne…
Átölel ismét a hang, s a megakadt szó,
Minden gondolatom eltorzult, a jó
Messze elkerül engem;
erősebb nálam ismét régi szenvedelmem.
Fehér, kék, piros, fekete, sárga;
Veszít a szív, szegény árva…
Lágyan ölelő szellő, süvítő szél,
Lelkemben a vihar amilyen gyorsan kél,
Oly’ hamar majd ki is süthet a nap,
Eljöhet majd az a szent és akarom pillanat,
Mire oly’ rég és titkon vágytam,
Mire minden pillanatban annyiszor láttam jelet,
Mit most leírni sem lehet…
Az akadályok azok az ijesztő dolgok, amiket akkor látsz, amikor leveszed a szemed a célról.