Csendben… Magamat kémlelem…
Nem zavar most senki, szívem átjárja az érzelem.
Látom az arcát, hallom negédes hangját,
Lelkemet édes emlékek marják
Cafatokra…
Nincsen mit eltitkoljak,
Csak azt kérdezem: Hol vagy?
Testemen a vágyaink nyoma,
Oh, Emlékek! Soha ne szálljatok tova!
Retinám, melyben az emlékek tudattalan peregnek,
Oh, az ujjbegyeim a semmibe markolnak, így szeretnek…
Lehunynom sem kell szemem,
Végigfut a libabőr testemen!
Mint szépen ívelő hegymenet,
Oly’ feszületre kényszerítetted testemet.
Csókjaid, mint méheknek a kaptár: otthont adott,
Nincs semmi kétség: Veled- bárhol otthon vagyok…
Elmém, szellemem, s benne minden rejtelem;
Mára nyitott könyvként lett lábaid elé dobva,
Nincsen, csak édes súly meggyötört szívemen,
Nem kell többé lopva,
Csenve hangszeremen azt… A gyönyörű dallamot játszanom,
Ha megszólaltatni van kedvem, hát hangszerem megfogom,
S átszellemült, érzéki gyönyörrel festett hangokat alkotok,
Mert nekem ez kell, mert nekem ez kell, e nélkül nem vagyok…
