Vajon, most ebben az esős időben csak én vagyok az egyetlen, akit nem a félelem, hanem a megkönnyebbülés gyengéd szellője jár át? Vajon normális dolog, azaz a normálistól nem eltérő dolog az, hogy én örülök, hogy esik az eső, dörög, villámlik?
Jól érzem magam.
Boldog szeretnék lenni, mint sokan mások. Nem tudom, hogy ez, most igazából hogyan jön ide, de azt tudom, hogy tényleg az szeretnék lenni, minden sejtem kiabálja, szinte ordítja, hogy “BOL-DOG A-KA-ROK LEN-NI!
Nem vagyok egészen normális; én ezt sejtem, de miért van az, hogy még gondolkozom is ezen? Miért van az, hogy túlagyalok mindent? Miért nem tudok egyszerűen csak lenni, mármint vagyok, és én ezt jól tudom, mert szóval dobog a szívem, veszem a levegőt, meg ilyenek… Rendszeresen ürítem a húgyhólyagomat és vastagbelemet, de mégis: mi az a határ ami felett én már megint túlagyaltam a dolgot? Mi lehet az a pont, amikor már túlléptem az “átlagos dolgokon való gondolkozás” határát?
Fogalmam sincs.
Például nagyon érdekes, hogy szeretek erotikus verseket írni. Más egyszerű novellát sző… Nem, nem, nekem máris polgár pukkasztó módon: erotikus verseket kell írnom. Nem csak egyszerű kis versikéket, hanem a szexualitásról; mert arról úgysem írnak sokan, meg ilyesfajta gondolatok okán,
Minek is ez a sok gondolat? Valószínű, hogy ha bolhák is gondolkoznának; nem lennének ennyien… Ez az agyi funkció csak nekünk, kifejlett állatoknak jutott, illetve túlfejletteknek… Az embernek. ÉLJEN!
Szeretem a kommunikáció sokféleségének lehetőségeit. Szeretem.
De igazán kiborít, ha pletykát hallok. Információn, tényleges/biztos alapokon nyugvó információ, adat stb. nélküli kommunikációt. Általában máááááááááááássssssssss kkkkkáááááááááááááráááááááááára.
Felháborító. Gyávák az emberek. Nem hogy odaállnának és megmondanák, illetve, megkérdeznék a valóságot, hm, azt nem… Azt bizony nem lehet.
Csak a fekáliát kavargatni, jó nagy merőkanállal.
Folyt. Köv.
Ennyi.
