Szavakban az elmúlt időszak talán nem is kifejezhető,
Szemhéjaimon ez a barnás redő
Is arról árulkodik,
Hogy benső, rejtett lényem vágyódik…

Ajkaimra a szavakat akarattal tapasztottam,
Hogy mekkora bűnt követek el ezzel, magam sem tudtam,
Nem sejtettem, hogy mekkora erő van összekulcsolt tenyeremben…

Ajkaimra megtapadtak a szavak,
Mikor lelkemmel marasztaltalak,
Magamhoz mégsem láncoltalak.

Akartam, hogy szabad karjaiddal szerethess,
Szabad ajkaddal velem nevethess.

Az ember annyiszor éli át a magány fájdalmas szorítását,
Annyiszor érzi azt, hogy fél, hogy feloltaná a lámpát,
Ám ez nem ilyen egyszerű, nem az áram oldja meg félelmünket,
Nem a vakító világosság nyitja fel szemünket.