Megállok.
Várok,
Nem látok,
Esik az eső, ázok…
Lázam nincsen,
Egészségben
Légzem most, itt a peronon,
Kikavicsozott betonon.
A szemeim nyitva,
Elrejtve lelkem minden titka,
Úgy látom ez életben
Igen ritka.
Tenyerem összekulcsolva,
Egyetlen szót sem szólva,
Még mindig várok.
A távolban sok- sok embert látok.
Én is valakinek a távolból egy ember vagyok,
Az emberek pedig köztudottan nem halhatatlanok.
Sokan leégetik, mint egy gyertyát- tövig.
Az É L E T nem játék,
Egy, az Istentől kapott csodás ajándék,
Mellyel óvatosan kell bánni,
Nem szemeinkkel kell igazán látni,
A lelkünk remek eszköz arra,
Hogy mit a fül nem, azt is meghallja.
Lelkünk, mi oly’ egyedül lebeg mellkasunk rejtekén…
De mi ezt tudjuk, Te és én.
Minden embernek fél lelke volna?
Éreznéd, hogy Ő az, mikor hozzád szólna?
Ő lenne az, ki teljesen egésszé tenne engem?
Ő lenne az, ki a fájdalmat- örömet észrevenné
Zöldellő szememben?
Az É L E T.
Kérlek.
Nézlek.
S nem értem,
Magamtól folyton csak azt kérdem,
Ő lenne az?
Ugye Te vagy?
Téved gyakran az ember,
Sok esetben azért, mert kérdezni nem mer.
Ám én nem félek kérdéseim feltenni Neked,
Válaszolok én, is ha a tiéidet felteszed.
É L E T.
Félek.
Kérek
Egy lehetőséget az Úrtól,
Ki érzem, hogy szeret engem,
Szabadítson meg ettől a súlytól,
Engedjen egésszé lennem…
Szerelemben, szeretetben,
Had’ boldoguljak ebben az egyetlen, nagybetűs
É L E T- ben.
