A gyomrom is összerándul, ha arra gondolok,
Hogy egyik napról a másikra ismét csomagolok.
Ám nem lehet itt és így ezt tovább csinálni,
Ebből a környezetből gyorsan ki kell válni.
Az élet egyenesen arányos szívünk ütemével,
El kell innen költöznöm, akár egy tevével
Is a vállamon,
Nem érdekel semmi,
A változást vállalom.
Mi köt engem ide, ehhez a helyhez?
Hiába fohászkodtam a szerelemhez,
Ámornak mindig csak egy nyila volt kéznél,
Lövöldözött engem,
Nem volt észnél.
S most a szívem darabokban hever.
Az, hogy itt maradjak, gondolatban engem nagyon lever.
A csomagjaim sorban, leragasztva,
Most már csak várok, arra a pillanatra,
Mikor te utoljára a szemembe nézel,
S megkérdezed, hogy “Te meg miért mész el?”
Na, akkor fogok én szívemből, hangosan nevetni,
S azt válaszolom,
Hogy “Miért is? Mert nem tudlak szeretni!”
A szerelem magányos lelkek vágya,
S csak az tudja, milyen, kink éjjel üres az ágya.
Dobozban ismét az életem, de nem érdekel most semmi,
Csak az az egyetlen egy, hogy el kell innen MOST AZONNAL menni!
