Talán… Valamikor… Valahogyan…
Szavaimban kételyek, kérdések csendje suttogja:
Magányos társ nélkül az ember, a nő,
Fájdalmas a az Egyedüllét, a Magány csókja,
Hiába reménnyel teli, előre tekintő,
Bátor Harcos, csendes őrült, szenvedélyes társ,
Akkor sem oly’ könnyű megtalálni azt, kire vársz.
Várni.
Találni.
Szólni,
De nem birtokolni.
Lesni,
Szeretni,
Forró csókokban rendszeresen elveszni.
Talány az emberi lélek, nagy talány,
Kicsi a fájdalom és öröm közti arány…
Nem tudja az ember, mit hoz számára a sors,
Akkor is fáj ott, belül, ha erről nem is szólsz.
Csak csendesen magadban a fájdalmad tűröd,
Ha az emberek felél azt az üzenetet küldöd:
“Hogy boldog vagyok, igenis boldog! Nem látod?”
Közben magadban őrlődsz, s az ablaknál a Nagy ŐT várod…
Egyedül, kezedben a borospohár,
A szív még mindig hiába keres; nem talál.
De azt mondják minden léleknek van társa,
S egyszer mindenkinek forró lesz az ágya,
S minden szeretetre vágyó ember,
Találkozik a szerelemmel…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: