Lelkem, mint éppen bimbózó rózsa,
Egy- egy szirmot bont minden kedves szóra…
Lelkem, mely eddig magányában, egyedül virágzott,
Habár mindig is társra vágyott,
Régen áhított párját végre megtalálta,
S ettől kezdve, másképpen néz mindenki erre a virágra.
A rózsa, mi egykor egyedül virágzott,
Befutja a kerítést, falat… Az egész világot.
Tüskéit elrejtve, senkit meg nem szúrva,
Másképpen vöröslik e veszélyes világra.
Lelkem, mi szemnek láthatatlan,
Repül egy ideje minden pillanatban,
A boldogság szárnyakat növesztett láthatatlan testére,
Rózsaszín fátylat eresztett mindkét szemére…
Lelkem, a megfoghatatlan, törékeny valami,
Ha kérdeznék; csak a szerelemről tudna vallani…
