Lassan lépkedem
Egyetlen életem
Csúszós lépcsőin.
Magamban vagyok.
Nem tudom, mi van odakinn’;
Napok után napok ; élek,
Meg fogom tudni,
Mit még nem tudok,
De ettől én mégsem félek.
Mezítelen talppal üvegszilánkra lépek,
Szúró fájdalom, bizsereg, fáj, vér és éget.
Mezítelen talpam a lelkem,
Üvegszilánk; minden szenvedelmem.
Mezítelen lelkem oly’ nehéz súlyt cipel,
Mit tovább, sokáig már nem bír el…
Kezem, ha Rád gondolok; megremeg,
Nélküled csak szenvedem e csodás életet.
Szemeim zöldjében elveszett
Az általad birtokolt kékség…
Miért, mirt, miért nem lehet???
Ez oly’ fájdalom, mint a tartós éhség.
