Szembesítve lelkem Önmagammal,
Szembesítve a megfejtetlen, hamis Talánnyal,
Hogy miként is érlelődtem ilyenné, Ezzé,
Mióta lettem lejátszatlan, karcos lemezzé.
Karom végén tenyerem, s rajta ujjak,
Bal kezemmel jobb kezemhez kell, hogy nyúljak,
Mert nincs ki megérintse teljes szeretettel,
Nem találom a hangot az e világot élő emberekkel.
Nem egyszer néztem bal szememmel a jobbat,
Valami kell, hogy más legyen, az egyik a másiknál többet tudhat.
Van egy levelem, régen írták, galacsinná gyűrtem össze,
Nem tudom miért e cselekedet, mi állhat mögötte.
Hamisan mosolyog annyi ember szemembe,
Pedig,
Mint mindenkinek, nekem is szükségem lenne,
Merít,
Ölel a magány…
A Talány
Még mindig nincsen megfejtve,
Az élet olyan bonyolulttá tette.
