Egy anyagból gyúrt az élet Téged és Engem,
Szemeid világa tükröződik fénylő szemeimben.
Ajkaim vöröslő húsa, a bőrömön játszó libabőr,
Ajkaid rózsaszín vágya, nadrágodban meredő tőr.

Szoknyám alatt lelkem minden édes rezdülése,
Vágyaim mélyen elrejtett, vadító lüktetése;
Megteremti szerelmünk gyümölcsét, “Téged és Engem”,
Megfogan lelkünk történelme, egyetlen emberben.

Lassan lépkedem
Egyetlen életem
Csúszós lépcsőin.
Magamban vagyok.
Nem tudom, mi van odakinn’;
Napok után napok ; élek,
Meg fogom tudni,
Mit még nem tudok,
De ettől én mégsem félek.


Mezítelen talppal üvegszilánkra lépek,
Szúró fájdalom, bizsereg, fáj, vér és éget.


Mezítelen talpam a lelkem,
Üvegszilánk; minden szenvedelmem.


Mezítelen lelkem oly’ nehéz súlyt cipel,
Mit tovább, sokáig már nem bír el…


Kezem, ha Rád gondolok; megremeg,
Nélküled csak szenvedem e csodás életet.


Szemeim zöldjében elveszett 
Az általad birtokolt kékség…
Miért, mirt, miért nem lehet???
Ez oly’ fájdalom, mint a tartós éhség.

Monoton csepereg ablakomon az eső,
Hirtelen, a semmiből előtörő
Érzés vesz erőt rajtam,
Nem tudom, miért…
Hisz’ én nem is akartam.
Halovány mosoly arcomon,
‘Szeretlek’- érzem, nem gondolom,
Pillangók hada lepte el gyomromat,
Feléd irányul minden szálló gondolat.
Vöröslő ajkammal, mi mindig tűzben él,
Ajkaid édes asztaláról egy forró csókot remél.
Felejteni?
Nem, nem, nem… Azt nem tudok,
Folyton Rád, Ránk, a jövőnkre gondolok.

Tested, mivel, mint hangszer játszom,
A fényképeken boldognak látszom.
Az én kedves, régi hangszerem!
Tested ujjaim közé képzelem,
Szerelmem záloga, testem ébredése,
Sötét éjszakám egyetlen surranó fénye
Te vagy, s érzem most már mindig Te is leszel,
A kérdéseimre az Irántad érzett… hm– szerelem felel.

Minden pillanatban rád gondolok,
Nem felejtek egyetlen pillanatot
Sem.
Hiszem.
Ez a szerelem.

Nem éreztem még, nem dobbant így a szívem,
Szerelemmel szeretlek, szívemmel érzem,
Ha rám mosolyogsz, remeg a térdem….
Mi ez az érzés, magamtól ezt kérdem.

Ajkaddal, ha ajkamat csókolod,
Leheleted,
Mi a szerelemhez kell neked,
Mi szívedet nyomja,
Igen, Ő, igazán tudja…

Testeddel testemet szeretted,
Ajkaiddal ajkaimat kerested.

Minden pillanat szerelmünk lágy sóhaját súgta,
Az éj kettőnk, őszinte szerelmét búgta,

Szeretlek, míg csak élek,
Hogy meletted ébredhetek,
míg élek; remélek.

Testemmel- testedet; mindenem- mindenedet;
Nem felejtem; őszinte szerelmedet,

Szembesítve lelkem Önmagammal,
Szembesítve a megfejtetlen, hamis Talánnyal,
Hogy miként is érlelődtem ilyenné, Ezzé,
Mióta lettem lejátszatlan, karcos lemezzé.
Karom végén tenyerem, s rajta ujjak,
Bal kezemmel jobb kezemhez kell, hogy nyúljak,
Mert nincs ki megérintse teljes szeretettel,
Nem találom a hangot az e világot élő emberekkel.
Nem egyszer néztem bal szememmel a jobbat,
Valami kell, hogy más legyen, az egyik a másiknál többet tudhat.
Van egy levelem, régen írták, galacsinná gyűrtem össze,
Nem tudom miért e cselekedet, mi állhat mögötte.

Hamisan mosolyog annyi ember szemembe,
Pedig,
Mint mindenkinek, nekem is szükségem lenne,
Merít,
Ölel a magány…
A Talány
Még mindig nincsen megfejtve,
Az élet olyan bonyolulttá tette.