E

Oda minden álmodozás,
A való élet minden pálmát elvisz,
Az emberi lélek oly’ esendő,
Mindent elhisz.
Törékeny a szív,
Kalandra hív,
Harcot vív….

Jaj,
Baj,
Szív
Hív…
Mit akar?
Hangosan,
Zajosan szaval,
Ó, mi volt még tavaly…
Idén, tegnap és ma,
Összetört lelked féltett világa,
Nem nyílik többé lelkem
Egyetlen illatos virága.
Szó,
Ló,
Mely nem tudom hová vágtat,
S a hang által oly’ dolgokat láttat…
-nemes mosolya mögött
-Takargatja az ördögöt.
Jól mondod, Barátom,
Bocsájts meg nekem, tévedésem belátom.
Szavak -ismét- marasztalnak,
Csak hangok, nem adnak semmit,
Csak fokozzák lelkem szenvedelmit.
Lelkemét, mely már így is többször forrasztott,
De a kedveskedő szó, fagyos lelkemen
Mindig olvasztott
Egy jeges darabot…
Mondd ki vagyok?

Azon gondolkozom, hogy vajon mi az értelme ennek az egész életnek? Amikor levegőt veszek magamhoz, a tovább működés okán, hogy  a sejtjeim, a szerveim, hogy én magam működni tudjak, fel sem fogom,  csak öntudatlan teszem, önkéntelen módom működöm.
Amikor elalszom, nem jut eszembe, hogy mi lesz akkor, ha nem ébredek fel reggel. Vajon minek okán nyitom ki a szemem, s nem alszom el örökre? Miért kell élnem bizonyos ideig, miért pont annyi az az idő, miért nem több, vagy kevesebb?
Ki vagyok én? Miért pont ÉN vagyok, miért pont itt, és most? Miért szeretek, miért gyűlölök?
Miért beszélek??
Miért beszélek, miért mondom el magam, hiszen minden egyes szóval önmagam adom el, ami itt, belül vagyok.
Én ÉN vagyok, s senkinek semmi köze a létezésemhez, semmi értelme, hogy adjak magamból… JAh?
Adsz Te is cserébe? Adj önzetlenül!
Nem értek annyi mindent, hogy nincs módom leírni soha. Az életem egy regény, minden cselekvéssel a halálhoz közelebb, csak az időmet, energiámat fecsérlem minden e világon töltött percemmel, magammal, mikor azt sem tudom, hogy mi értelme van ennek? Szeretném meglelni a teljes nyugalmat, azt a felemelő, élettel teli egyedüllétet, amitől most még félek…
Mivel nem vagyok önmagammal békében.
Félek.

Mert élek.