Ha majd…
Ha majd öled munkálkodik forró ölemben,
Hangosan jajdulok fel gyötrelmemben;
Megvalósult, álmos szerelmemben…
Ha majd virgoncan ficánkolva,
Mélyeden lovagolva
Ajkaimba fájdalmas’t harapsz…
S hirtelen mozdulatlan maradsz…
Akkor majd tudom, elérkeztél oda,
Ahol létezésünk a megtestesült csoda.
A gyönyör járja át majd minden porcikánkat,
Semminek nem adva teret,
Semmi külvilágnak.
Nyaldosod majd
Melleim virágzó pitvarát,
Bimbóim fakéreg színébe
Öltözött, cinkos pitvarát.
Hangtalan reméled, hogy én már tudom…
Hogy jöhet a már megérdemelt jutalom.
Torkomig tolva duzzadó, vérbő dárdád,
A zsibbasztó kielégülést jogosan várnád,
Ha hirtelen ajkaim ki közül nem ragadnám,
S a már nedvedző odúmba nem nyomnám.
Majd Rád kiáltva: „hogy mozogj férfi!”
„Mozog, mozogj… Ne kelljen kérni!”
Ha majd ezután a csillagok közé sodor utunk,
Mindent megteszünk, mit csak tudunk,
Hogy a minden pillanattal közelebb jövő,
A semmiből hirtelen előtörő
Kéj mossa el minden idegszálunk.
„Igen, igen Szerelmem, szállunk!”
Az akadályok azok az ijesztő dolgok, amiket akkor látsz, amikor leveszed a szemed a célról.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: