😀 Úgy érzem magam, mintha egy lerágott csont lennék egy nyálát csorgató kutya előtt.
Nem tudom, hogy mikor lesz, MIKOR LESZ VÉGE? , már arra sem emlékszem, hogy mikor kezdődött, mármint ez az esős idő, ám vége lehetne már, s érhetné arcunkat a ragyogó napsugár.
Gondolataim, mint mindig, most is cikáznak, magam sem tudom, hogy hol kezdjem el, nem tudom azt sem, hogy valójában mit akarok írni, lehet, hogy ennek okán egy regényt kellene írnom, fabrikálnom, amolyan:” ha valaki magára ismer, az csak a véletlen műve, a regény nem megtörtént események alapján íródott” lenne.
Neki kellene kezdenem, s ki kellene adatnom, de olyan nehéz sokszor írnom, olyan nehéz,szétforgácsolódó aggyal egy dologra gondolnom, végig követni egy cselekvés sorozatot.
Még mindig sír az ég, nagy cseppekben könnye hull.
-Ki vagyok én? Hová tartok? Mit gondolok Önmagamról? Mit gondolnak mások rólam? Miért írom én ezt most, itt le? mi ennek az Egésznek az értelme? Miért nem másként élem meg Önmagam? Egyáltalán miért lélegzem? Miért teszem a bal lábam után a jobbat? Egyszerű beidegződés? Egyszerűen csak ezt, így tanultam meg? Ennyi? Ráadásul most az jutott az eszembe, hogy ha kisgyermek koromban körülöttem mindenki kézen járt volna, s engem is erre tanítanak meg, akkor is leereszkedtem volna a lábaimra? Megterhelve ezzel a gerincemet, s formálva a talpaimat, a fejemet pedig fent “hordva” élném akkor is az életem?
Vajon akkor hogy ülnék? Egyáltalán lenne késztetésem a fenekemet használva pihe- puha párnának megpihenni azon, vagy csak úgy vegetálnék?
Tényleg! S a székeléssel mi a helyzet, kézen járva valóban szembe hugyozhatnám és szembe szarhatnám magam (már most is bocsi a trágárságért, de tényleg)?
Milyen másképpen alakulna minden. Lehet, hogy a gyermekeimnek már a feneke helyén a fejük nőne-?
Az akadályok azok az ijesztő dolgok, amiket akkor látsz, amikor leveszed a szemed a célról.
