Ady Endre:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
************************************************************
Elbocsátom szép üzenettel 2010.
Naponta gondoltam arra,
Ahogyan mondta,
Mára már érzem,
Hogy mekkora nagy
Tévedésem lett volna,
Ha lelkem csalogánya
Az ő ablakánál dalolna.
Ezért ma úgy döntöttem,
Magányomban kiötlöttem:
Elbúcsúzom Tőle, Tőled,
Lelkemből csak ezt a verset örökölted.
Annyi átvirrasztott éjszakán,
A párnám virágos illatán
Kívül nem volt mihez nyúlnom,
Nem volt kihez szólnom,
S most sem kellene szónokolnom,
Ám én mégis megteszem,
Mert most van ihletem,
S merszem
Elbúcsúzni Tőled,
Mint azt már írtam
Neked följebb.
Összegezve: mit is kaptam általad?
Mikor megvallva őszintén: alig láttalak,
S csak néha volt az, mikor igazán boldog voltam,
Oly’ ritka perc, mikor ajkaid csókoltam.
Mit is akartam veled, melletted?
Eltaszítottál magadtól, csak testemet szeretted,
Lelkem számodra csupán egy összegyűrött galacsin,
Csak az számított, mi idekinn’
Jelezte Neked, hogy ismét tested győzedelmeskedett.
Levelemben azért el kellene mondanom,
Hogy megismerhettelek, végtére is jutalom,
De én mégsem hagyhatom,
Hogy egy eszetlen szenvedély,
Mihez sehonnan nincs engedély
Hatalmába kerítsen,
S engem teljes’t kimerítsen.
Annyiszor volt, hogy sós eső áztatta szememet,
Volt, hogy nem is ettem, csak keveset,
Miattad.
Hagytad.
S csak évekig múlattad
Velem idődet,
De e napon minden eldőlhet.
Elbocsátalak magamtól, Mehetsz!
Oly’ könnyű neked, hiszen nem szeretsz.
Szabad vagy, repülj, menj innen messze,
Lelked lelkemet soha többé ne keresse,
Nem akarlak látni, érezni többé,
Szenvedni fogok emiatt örökké.
Menj, mire vársz, te akartad, hogy így legyen,
Tévedtünk mindketten, ez nem szerelem.
Menj, menj, tűnj már el végre!
Nem akarlak látni az ég szerelmére!
Fáj, miért ne fájna a lelkem?
Hiszen tág az idő,
Nem rég még Őt öleltem,
De a lelkem, s a benne dúló gyötrelem
Kezd hatalmasabb lenni az erőmnél,
Tudom, tudom, ma emiatt újabb vihar kél,
Jelezve, hogy mi zajlódik mellkasom rejtekén:
Hogy végleg szakítunk Te és Én.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: