Vártam,
Sokáig
Néztem,
Álltam,
Ültem,
Unalmamban
Hegedültem,
S Te mégsem
Jöttél,
Nem voltál velem,
S nem könyörögtél
Nekem,
Hogy
Az idő csak fogy,
Ám te mégis késtél,
S még bocsánatot sem
Igazán kértél.
Mióta lelkemet
Érzem,
Magamtól folyton
Azt kérdem,
Hogy miért is kell ez nekem,
Miért e fájó, kínzó szerelem?
A hajam arcodba omlott,
Hajassá vált az addig kopasz homlok.
Az enyém a tiéd volt,
S a csók enyém.
(homlokon csókolt).
Nem is igazán bókolt nekem.
Nyakamba aggatott szerelem,
Ennyi ez nekem.
Megdobbant lelkem,
Mikor kezed tarthattam
Nyirkos kezemben.
S ujjbegyeinkkel,
Érzelmekkel
Telt szíveket
Körözhettünk
Egymás tenyerébe,
Nem mindkettőbe,
Csak a felébe.
Egy tenyerembe,
S egy tenyerébe.
Bárcsak
A vágyak,
S amikor az idő vágtat…
Mindent meg tudnék tenni,
Vakon, bizton, legfőképp’
Végre Önmagam lenni.
Álmom, álmaink,
S az eddig elfojtott
Vágyaink…
Amikor a szerelmes
A vonatnál vágyva int…
Arcomra fagyott keserű magány,
S az a millió megfejtetlen talány,
A rózsaszínbe bújtatott, fekete álarcos
Elnyomott félelmek,
melyek mindennap, mindig
Csak arra kérlelnek,
Hogy nyomj el magadban mindent,
S szeresd önmagad oly nagyon,
Akkor Te azt mondod, hogy -nem!-
Ezt nem hagyom.
hol marad a jutalom.
Oh, Istenem, irgalom.
Szavak nélkül is értelek téged,
Oh, hogyne értenélek!
Csak itt benn,
Ez a fránya lélek
nem tud már hinni semmi szépnek,
Csak Önmagába dugva, zárva,
Réslukon lesve a világra,
Sajnálja önmagát.
