Fehérbe burkolózott minden,
Lehunyt szemeim előtt, csak mi ketten,
Egymással szemben,
Ketten…
Lassan átkarol két kezem,
Tudom, most ezt csak képzelem,
Nincsen semmilyen kényszerem,
Álmodom tovább, ez most az ékszerem.
Ékesít, tükröződik rajta a fény,
Tükörbe nézni, csodálni; élmény…
Szeretve lenni, s megszeretni,
Felhőtlen, boldogan szemedbe nevetni,
Bolondosan, magamban, mégis ketten,
Tudni, érezni: szerettek, szerettem.
Éreztem s nem éltem, vágytam hiába,
S emiatt csak azt foglalom imába,
Hogy tartson ez soká, minél tovább,
S ne találjam meg a “miért?”- re
A választ, s szerelmem okát.
Nevetni, s mosolyogva mélyen szemeidbe nézni,
Minden éjjel vágyódva, naivan remélni,
Millió pillanat mellett nem elsuhanni, megélni.
Ahogyan a hó hllik, s befesti a tájat,
Te vagy az én hópehelyhem, ki másként láttat
Meg velem sok- sok apró képet,
S általam lesz egésszé az eddig meg nem értett.
Oly’ nagy szavaknak tűnik mindez,
Menjünk aludni, intesz,
Ám úgy érzem,
Nem kérdem;
De te mégis sejted,
Ez ismét nem másé,
Ez ismét a Te versed.
Múzsának túl férfi vagy,
De ne változz emiatt, az maradj,
Csak a “Múzsa”, mint olyan,
Magával ragad, mint sodró folyam,
Olyan, olyan, olyan…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: