Mosolyog az arcom, amikor ajkad, ajkamhoz ér,
Nem is oly régen még ajkaddal szerettél.
Tenyered, tenyerembe helyezted,
Testeddel, testem szeretted.

Szemedbe nézek, s bizsereg minden porcikám,
Szeretlek, szeretlek, annyira, annyira igazán.
Mióta először ajkad, ajkamhoz ért,
Ragaszkodom hozzád, mindenért…

Nyitott könyv az élet, a jövőnk kettőnk előtt áll,
A labda, emerre rúgják, arra száll.
Én csak egy szirom vagyok a rózsán,
Boldog lehetek veled, mint alma a fán.

Szeretlek, mindenemmel érzékelem a szerelmet,
Nem hagysz ugye majd magamra, Ez érzés kell neked?
Szerelemmel, őszintén szeretlek –téged,
Szeress viszont, csak erre kérlek.

Az ég, kék, a Nap süt, melegség árad szét az világban,
Érzem én is e meleget, szinte forrok a vágyban.
Azt mondod: „mindent megtaláltam e lányban”,

Nem feledem együttlétünk egyetlen pillanatát sem,
Megmarad bennem sokáig, azt hiszem.
Remélem.

Ki gondolta volna egy kevéssel ez előtt,
Hogy Tiéd leszek azon a délelőtt?

„I want you, i need you, i love you!” Yes…
Akkor is, ha mások szemében ez nem helyes.

Fontos vagy nekem, nem akarok mással élni,
Csak Rád tudok úgy, szerelemmel nézni.

———————————————————

Erkölcstelen képzetem.
Valóban azt képzelem,
Amit meg majd soha nem teszek,
Vágyaimban naponta elveszek.
– Már nem is tervezek,
Csak ölbe tett
Kézzel várom a végzetet.
Menny, vagy pokol?
– Ki lesz ki “ott”
Lábaim elé omol?
Vagy én esem majd térdre előtted?
Neked nem fog hullani értem
Tüzes könnyed.
Sorsom felolvasod,
Mint gyereknek a könyvet.
Nézz rám! Azt fogom kiabálni,
De te nem hallasz,
S nem fogsz felállni
Sem.
Ekkor megteszem.
Kezeim torkodra szorítva könyörgöm neked,
Adj nekem könyörületet,
Hagyd meg nekem a nyugalmat,
Ám te hatalmad
Kihasználva,
Egyáltalán nem kiabálva,
Felhúzod szemöldököd
És végzetem közlöd:
„Purgatórium.”
(Unikum.)
Nem leszünk sokan, felnevetek,
Ilyen peches csak én lehetek.
Keserű, száraz a szám,
Nem kellett volna talán,
Csendbe kellett volna maradnom,
Haldoklom.
Fonnyadt kezeimre nézek,
Észrevétlenül elégnek,
Majd lábaim következnek,
Nyoma sincs annak a testnek,
Mi egykoron oly emberi volt,
Minek a szerelem dalolt,
S férfi ámultan meghajolt.
Nem tudom megállítani, égek!
Egy érdekes momentum: nem félek.
Semmit sem érzek.
Ne szánj meg, kérlek!
Megérdemlem.
Eltűnök végleg.

Itt ülök a hálóban, s ha balra nézek, minden akadály nélkül átlátok a kislányom szobájába. Ha tüsszentenék egy kiadósat, az ő ajtajának ablakán is akadna az én szobámban kilövellt bacilusokból egy kevés.
Olyan jó, hogy ilyen fiatal vagyok. -> Jó a hallásom. s hallhatom minden apró zörejét a mosógépemnek, ami éppen dolgát teszi, működik.
Ez a hanghatás sem zavar már.
Van fölöttünk, éppen fölöttünk egy lakó, aki ha hangosabban tolom jobbra a konyhában a széket, már kopogtat a csövön, jelezve, hogy vegyek vissza magamból, mivel zavarom őt.

Amikor ideköltöztünk, olyan csendesnek tűnt ez a lakás, és lépcsőház. Mára már kifinomodott a hallásom, s néha már- már tűrhetetlen hanghatásoknak vagyunk kitéve; a kislányom és én.

Érdekes, hogy azért meg kell, hogy jegyezzem, rengetegen élnek ilyen és ehhez hasonló lakásban, s nem írogatnak fel a blogjukra, hogy így meg úgy; milyen szörnyű nekik.
Kezd bűntudatom lenni.

Jó itt lakni.
Ha nem vagyok itthon.

Leírom, hogy miként is néz ki ez a lakás:
Amikor a bejárati ajtón bejövünk, szembetaláljuk magunkat egy ajtóval, tehát csak óvatosan. Ez az ajtó a fürdőszoba egyetlen bejárata (nem mintha több ajtónak kellene lennie?), szóval, ha valaki eljön hozzánk, belép az ajtón; rögtön megmoshatja a kezét; semmi akadálya.
Tovább.
Balra indulva, a fürdőszoba mellett találjuk a kikapcsolódásra szánt helyek netovábbját: a WC- t; attól balra a gyermekem birodalmát, rengeteg játékkal kibélelve.
Térjünk vissza a bejárati ajtóhoz (kézmosás után), innen, ha jobbra megyünk élesen, akkor az én drága hálószobámba érünk.
Viszont, ha a bejárati ajtótól teszünk egy lépést jobbra,(de nem fordulok jobbra:) majd egyenesen folytatjuk utunkat, akkor a konyhában lyukadunk ki. (ahol van egy “spájz” is.
Ennyi.
Tehát érthető a frusztráltságom.
A lépcsőház a mi kertünk, van benne mindenféle zöldség; mi szem- szájnak ingere.

Itt éljük életünket.

Csendesen meghúzom magam a sarokban,
Nem mondok ki semmit, főleg nem szavakban.
Csak szemem lesz, mi megfigyel, szépen csendben,
Habár megfigyelhető minden tekintetemben.
Csend
Leng
Körül,
Minek lelkem nem nagyon örül.
A lelkem otthona a testem,
Magamat látom a tükörben, szemben.

Mekkora az esély arra, hogy itt öregszem meg Békéscsabán? Ezen merengtem, hogy vajon a ráncaimat Békéscsabai tükörben fogom megtekinteni minden reggel?
Vagy a ráncaim fognak figyelni engem?
Vagy egyáltalán Magyarország lesz az otthonom?
Vagy egyáltalán lesz otthonom?
Vagy kell, hogy legyen?
Tehát a merengésem csupa egyoldalú kérdésből állt, még kisebb vitának sem nevezhetnénk, mert nem voltak válaszok.

Érzelmi indíttatásból neki ültem írni, úgymond alkotni, habár nem tudom, hogy mi jön össze, mi sül ki belőled, de egyszerűen kényszerem volt, hogy a klaviatúrát az ölembe véve, komoly, érzelem nélküli arccal neki lássak írni.

Cím nélkül, magamnak.

Zöld szemem, ha rásüt a fény,
Pupillám szűkül, ez a tény,
Ám, ki már igazán ismer,
Tekintetemben többet lel fel.

Nem is kell sokszor a szó,
Meleg tenyérben olvad a hó.

Mosolyom, csak egy izom rándulása,
De kinek szól tudja, hogy lelkem kirándulása.

Érintésem, meleg bőröm, s bőröd közelsége,
Ha nem ér a húsom hozzád, máris vége.

Lelkem, lelked csak egy része az Egésznek,
Tanúja mindennek a jövőnek s a “rég”- nek.

Ajkam eszköze a vágynak,
Nem kell keménynek lenni, vagy lágynak;

Fontos eszköze lelkemnek,
Nem hibáztathatod magad, ha megtetted.