Erkölcstelen képzetem.
Valóban azt képzelem,
Amit meg majd soha nem teszek,
Vágyaimban naponta elveszek.
– Már nem is tervezek,
Csak ölbe tett
Kézzel várom a végzetet.
Menny, vagy pokol?
– Ki lesz ki “ott”
Lábaim elé omol?
Vagy én esem majd térdre előtted?
Neked nem fog hullani értem
Tüzes könnyed.
Sorsom felolvasod,
Mint gyereknek a könyvet.
Nézz rám! Azt fogom kiabálni,
De te nem hallasz,
S nem fogsz felállni
Sem.
Ekkor megteszem.
Kezeim torkodra szorítva könyörgöm neked,
Adj nekem könyörületet,
Hagyd meg nekem a nyugalmat,
Ám te hatalmad
Kihasználva,
Egyáltalán nem kiabálva,
Felhúzod szemöldököd
És végzetem közlöd:
„Purgatórium.”
(Unikum.)
Nem leszünk sokan, felnevetek,
Ilyen peches csak én lehetek.
Keserű, száraz a szám,
Nem kellett volna talán,
Csendbe kellett volna maradnom,
Haldoklom.
Fonnyadt kezeimre nézek,
Észrevétlenül elégnek,
Majd lábaim következnek,
Nyoma sincs annak a testnek,
Mi egykoron oly emberi volt,
Minek a szerelem dalolt,
S férfi ámultan meghajolt.
Nem tudom megállítani, égek!
Egy érdekes momentum: nem félek.
Semmit sem érzek.
Ne szánj meg, kérlek!
Megérdemlem.
Eltűnök végleg.