Itt ülök a hálóban, s ha balra nézek, minden akadály nélkül átlátok a kislányom szobájába. Ha tüsszentenék egy kiadósat, az ő ajtajának ablakán is akadna az én szobámban kilövellt bacilusokból egy kevés.
Olyan jó, hogy ilyen fiatal vagyok. -> Jó a hallásom. s hallhatom minden apró zörejét a mosógépemnek, ami éppen dolgát teszi, működik.
Ez a hanghatás sem zavar már.
Van fölöttünk, éppen fölöttünk egy lakó, aki ha hangosabban tolom jobbra a konyhában a széket, már kopogtat a csövön, jelezve, hogy vegyek vissza magamból, mivel zavarom őt.
Amikor ideköltöztünk, olyan csendesnek tűnt ez a lakás, és lépcsőház. Mára már kifinomodott a hallásom, s néha már- már tűrhetetlen hanghatásoknak vagyunk kitéve; a kislányom és én.
Érdekes, hogy azért meg kell, hogy jegyezzem, rengetegen élnek ilyen és ehhez hasonló lakásban, s nem írogatnak fel a blogjukra, hogy így meg úgy; milyen szörnyű nekik.
Kezd bűntudatom lenni.
Jó itt lakni.
Ha nem vagyok itthon.
Leírom, hogy miként is néz ki ez a lakás:
Amikor a bejárati ajtón bejövünk, szembetaláljuk magunkat egy ajtóval, tehát csak óvatosan. Ez az ajtó a fürdőszoba egyetlen bejárata (nem mintha több ajtónak kellene lennie?), szóval, ha valaki eljön hozzánk, belép az ajtón; rögtön megmoshatja a kezét; semmi akadálya.
Tovább.
Balra indulva, a fürdőszoba mellett találjuk a kikapcsolódásra szánt helyek netovábbját: a WC- t; attól balra a gyermekem birodalmát, rengeteg játékkal kibélelve.
Térjünk vissza a bejárati ajtóhoz (kézmosás után), innen, ha jobbra megyünk élesen, akkor az én drága hálószobámba érünk.
Viszont, ha a bejárati ajtótól teszünk egy lépést jobbra,(de nem fordulok jobbra:) majd egyenesen folytatjuk utunkat, akkor a konyhában lyukadunk ki. (ahol van egy “spájz” is.
Ennyi.
Tehát érthető a frusztráltságom.
A lépcsőház a mi kertünk, van benne mindenféle zöldség; mi szem- szájnak ingere.
Itt éljük életünket.
