Érzelmi indíttatásból neki ültem írni, úgymond alkotni, habár nem tudom, hogy mi jön össze, mi sül ki belőled, de egyszerűen kényszerem volt, hogy a klaviatúrát az ölembe véve, komoly, érzelem nélküli arccal neki lássak írni.
Cím nélkül, magamnak.
Zöld szemem, ha rásüt a fény,
Pupillám szűkül, ez a tény,
Ám, ki már igazán ismer,
Tekintetemben többet lel fel.
Nem is kell sokszor a szó,
Meleg tenyérben olvad a hó.
Mosolyom, csak egy izom rándulása,
De kinek szól tudja, hogy lelkem kirándulása.
Érintésem, meleg bőröm, s bőröd közelsége,
Ha nem ér a húsom hozzád, máris vége.
Lelkem, lelked csak egy része az Egésznek,
Tanúja mindennek a jövőnek s a “rég”- nek.
Ajkam eszköze a vágynak,
Nem kell keménynek lenni, vagy lágynak;
Fontos eszköze lelkemnek,
Nem hibáztathatod magad, ha megtetted.
