Hangtalan, nem látom, s mégis bennem él…
Nincs hangja, nem szólít meg, nem zenél.
Lényemben millió érzelmet kivált e tény,
Többet, mint bányából feljövet, a fény.
Illatod, illatom, illatunk velünk,
Undort kelthet, vagy akár szerethetünk.
Szenvtelen nézek magam elé, nem ér semmi inger,
S jön egy szellő, engem úgy suhint el
Egy másik táj, egy emlék felé, a már múltba,
Mikor beleszagolok egy ki nem mosott blúzba.
Egy rongy, mellyel a polcokat törlöm le,
Vagy pizsamám, mit csak akkor vetek le.
Egy újszülött gyermek is magával ragad,
Hazudik az ember, ha ilyenkor tagad,
Mert sokszor nem a kép az, mi megragad,
Hanem az illat, mi mélyen előidéz, és megad.
