Imádok csak úgy a semmibe fókuszálni, merengeni, ellenni a magamnak, és sajátomnak kikiáltott világomban szárnyalni, olyankor ne zavarjon meg senki, csak én legyek, s maximum, mint most is a zene, ami igazán szoros és jó barátom, ebben a pillanatban is, amikor ezeket a sorokat alkotom: Vivaldit hallgatok.
Micsoda találmány ez a számítógép!
Mielőtt elkezdtem ezeket a sorokat pötyögtetni, éppen egy pár perces merengésben lehetett részem, ami megjegyzem, nagyon, de nagyon kellett már, mivel általában mindiog megzavarnak eközben, s nem jutok el addig az állapotig, amikor is a mellkasom körül érzem azt az isteni bizsergést, szinte már orgazmus szerűséget, amit ezen az eseten kívül csak egész szűk estekben szokott érezni az ember.
Ugye, megint csak az agynál és a lélekkel való kapcsolatánál lyukadok ki? Hiszen milyen fantsztikus is az, amiikor az ember az agyával meg tudja azokat a dolgokat csinálni, amihez normális (?) esetben fizikai dolgok, akár eszközök is szükségeltetnek?
Nagy erő, ha tisztában vagy magaddal.
Ehhez elsősorban magunkat kell figyelemmel kísérnünk, s önmagunkat kell alaposan kismernünk.
Magunkkal vagyunk a legtöbbet, nem igaz?
Sajna mennem kell.
