Megint ez a belső késztetés, hogy írjak, hogy merengjek, hogy alkossak…
Olyan gyönyörű idő van, esik az eső, én pedig itt benn, egészen pontosan a párnák között ujjbegyeimmel érintem a klaviatúrát, azaz engedem a szavak tengerében evezni a lelkem.
Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy a lélek is tud fájni, hogy a lelkemet is tudja mardosni egy, a fizikai égéshez, leforrázáshoz hasonló, kínzó fájdalom.
Nem szeretem tartósan azon emberek társaságát, akik nem tudják magukat kifejezni, s bizonyos témákat csak kerülgetni, vagy még azt sem lehet, mert esetleg nincs róla kifejezett fogalma, véleménye, vagy csupán nem érdekli.
Az életben millió téma van, s szerencsére megadatott számunkra az önkifejezés számtalan módja, gondolok itt a szavakra, a zenén át, az alkotás fogalom keretein belül sok- sok mindenre.
Pislákol bennem a láng, s vannak helyzetek, amikor lángra lobban, s csak ég, ég, ég, kiolthatatlanul.
Óh, Istenem! Kérlek segíts nekem, hogy most ne hibázzak, ne rontsam el, hogy végre boldog lehessek, s reggel, amikor felnyitom a szemeimet, mosolyogjon az arcom, minden izom, ami megrándul a boldogságot, harmóniát sugallja.
Ugye segítesz nekem, s nem hagysz egyedül?
Fáradt vagyok
