Elképzelem, ahogy elrohan az idő felettem, s folyamatosan, de a képzeletemnek köszönhetően lehetetlen sebességgel millió kis szarkaláb, és ránc születik az arcomon.
A testem halad az idővel, s megalakul, teszem- azt az 50 esztendő elteltével várható, szervezetem.
Mindenem ráncos, a szememből elveszett a fény, a teleobjektív nélkül is megörökíthető csillogás, vágy.
Az idő a testem felett győzedelmeskedett, s mivel csak a képzeletem alkotta időugrás volt az iménti látomás, így a lelkem nem arányos a testemmel, s nem élte meg azt az 50 évet, ami a szervezetemnek, az én váramnak elég volt a állag- megváltozáshoz.
Ekkor kinyitom a szemem, és belenézek a tükörbe.
-ÚRISTEN!!!
Az én benső, megnevezhetetlen, egyedi és meg nem változott l e l k e m, az egész lényem kétségbe esett, s skatulyába zárva éli meg azt a pár másodpercet, amit lelki tükrébe, azaz saját szemeimben elmélázva töltök…
-S ni csak!
Ott pislákol a fény, a szemeim eltűntnek hitt távolságában, ott szikrázik, s emlékek milliói rohamozzák meg hirtelen az elmém…
Felnevetek.
Hangosan.
Majd elsírom magam.
Csendesen.
– Mi történik velem? Hová tűnt az életem? Hiszen nem is éltem még, annyira tehetetlen vagyok, annyira…
Könyörtelen az idő, nem sokára meghalok, s mindig -már emlékszem- mások belátása szerint éltem az életem!!!
– De láttam, ott van a szikra, még… -talán, talán tudok kezdeni vele valamit.
De olyan egyedül vagyok, magamra maradtam, ebben a testben nem ismer fel úgysem senki. Hiába minden, elvesztettem ezt a csatát, 50 év, s én itt a tükör előtt sajnáltatom magam.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: