Az élet messzemenő, gyermeki következtetés,
S ha valóra válik bármi, megáll az ész.
Fájdalmas peregnek gyermekded álmaim előttem,
Annyi változott csupán, nehezen, de felnőttem.

Hangtalan, nem látom, s mégis bennem él…
Nincs hangja, nem szólít meg, nem zenél.
Lényemben millió érzelmet kivált e tény,
Többet, mint bányából feljövet, a fény.

Illatod, illatom, illatunk velünk,
Undort kelthet, vagy akár szerethetünk.
Szenvtelen nézek magam elé, nem ér semmi inger,
S jön egy szellő, engem úgy suhint el

Egy másik táj, egy emlék felé, a már múltba,
Mikor beleszagolok egy ki nem mosott blúzba.
Egy rongy, mellyel a polcokat törlöm le,
Vagy pizsamám, mit csak akkor vetek le.

Egy újszülött gyermek is magával ragad,
Hazudik az ember, ha ilyenkor tagad,
Mert sokszor nem a kép az, mi megragad,
Hanem az illat, mi mélyen előidéz, és megad.

Leszidtál. Azt mondtad nem, de nekem “ezt” meg kell tanulnom.
Furcsa, ahogy telefonon beszélünk.
Azt mondod, tetszett minden…
Dettó.
Azt mondod, hogy “rád van bízva”.
Most sóhajtottál.
Más kérdés, hogyan tálalod, lényeges dolog.
Leszarom, mi lesz, olyan vagyok, mint a szél, nem, mint a főnix madár.
Mennem kell sajnos, kéne…
este?
Valószínű, de holnap meglátjuk.
Imádom, ahogy.
Na, had’menjek, jó?
Ne írd le direktbe! jó?
…….
Ezt is leírjam?
Halló!
Mondj 1 nagy okosságot.
Anhn!!!!
Helyzet igazsága, az ember elbasz x évet, s jön egy lány, őriznie kell…
Elég pesszimista,
Nem…

Érdekes az élet, nem tudom, hogy miért alakul úgy, vagy így, de az biztos, hogy oka van. s nem véletlen semmi, és senki.
Azt hiszem, ezért is hiszek az asztrológiában, hiszen az egész Föld nevő bolygó, amelyen élünk, egy nagy csillag, akkor miért ne lehetne ránk hatással az a sok millió, mely az égen minden éjjel fenn ragyog?
Istentelen magány tud rám törni sok esetben, ami egyrészt nagyon tud fájni, s nagyon tud tölteni, barátaimhoz: a tollhoz, s klaviatúrához csalogatni.
ANNYIRA!!!!!!!
Szempilláim ráhajtom a szemeimre, s haloványan, de beszűrődik egy kis résen a szemembe a fény, s magamnak vagyok, az agyam feldolgozza a fénysugarat, a pupillám összeszűkül, s magamnak, magamban vagyok.
Kinyitom szemeim, alkotok.
Írok, mint mindig, amikor valami, vagy valaki kezd túlcsordulni, amit már szavakban nem tudok, vagy nincs kinek kifejezni.
Ilyenkor magamnak, és magamra mardok, alkotok.
Egy vagyok a sok, vagyis a rengeteg közül, egy vagyok, a keresztnevemen mást is szólítanak: “Mária!”
Vezetéknevem másnak is tulajdona: “Mihaleczki!” mégis; vallom, hogy egyedi, és különleges vagyok.

Valahol mélyen, magamban megfogadtam, hogy nem említem az elmúlás, a halál témáját, ám elengedhetetlen, ha őszinte akarok lenni.

Pár nappal ezelőtt, amikor egy egyszerű esti filmet az ágyból néztem, fogalam sincs, hogy minek okán, de az jutott eszembe, azon kezdtem el gondolkozni, hogy egy életünk van. Ez eddig, sablon.
Viszont, ha annak arányában nézzük, hogy körülbelül egy kicsivel több van hátra, mint eddig volt, akkor már érdekesebb a téma.
Megéltem x évet, s elszaladt. Emlékek maradtak, s van bennem tapasztalat, de elmúlt, s nem lesz ebben az életben TÖBBÉ az, ISMÉT.
Egyszer volt, s slussz- passz.
Mint, amikor megláttuk a napvilágot, egy adott pillanatban, egyszer sírtunk fel ÚGY, s soha többé, még hasonlóképpen sem.
Az volt a megismételhetetlen, a földi létünk első pillanatának tanubizonysága.
Amikor az első szót ejtettük ki a szánkon, az sem lesz többé, nem lehet megismételni, mert az akkor már csak a második.
Nem kelt félelmet bennem ez a fejtegetés, mert ezek csupán csak a száraz tények, ez így van és kész.
Kár, hogy nem lehet MÉGEGYSZER.
Sok minden nincs, amit még egyszer át szeretnék élni, de pár dolog mégis akad…

Szeretnék boldog lenni, s nem állhatok oda mindenki elé, hogy megmagyarázzam, mit miért teszek.

Olyan jól esik néha a versekbe temetkezni, s magunkévá tenni egy- egy sorát..
Olyan ez, mint amikor egy jó barátunk tapasztalatát, és véleményét hallgatjuk meg a telefonban.

Radnóti Miklós:
LEVÉL A HITVESHEZ

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háboruba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom, –
s szivemben nappal ujra megtalálom, –
hát hallgatok, mig zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor látlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetit az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, -remélem ujra
s az éber lét utjára visszahulva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, –
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szermed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, –
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát, –

s országok utjait; bíbor parázson,
ha kell zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell szivós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2×2 józansága hull rám.

Volt egy időszak az életemben, amikor rengeteg versem fogant, s szerettem alkotni, boldoggá tett; majd jött egy aligha nevezhető “termékeny időszaknak” 2 év. (Hú, ez nehéz mondat volt:-)
Mindennek meg van az oka, egyszerűen nem volt ihletem, s nem volt úgynevezett múzsám…
Mostanában viszont visszatért az ihlet, újra alkotok, habár most még nem azzal a hévvel, amivel abban az időszakban, amikor rengeteg remek versem megszületett.

Elgondolkoztam magamon, hogy ez az időszak, amiben jelenleg élek, amit éppen megélek, miben visz előre, s miben hátrányos, ha fogalmazhatok így…

Szeretek előre nézni, s a múlton rágódni, a szó pozitív értelmében, szeretem átrágni bizonyos lépéseimet, tetteimet, érzéseimet, s ez általában akkor szokott menni, amikor már túl vagyok azokon, s nem befolyásol érzelem, tehát teljesen hidegen hagy lelki, és érzelmi szinten, viszont érdekel, mint személyiségem alakulásának egy szerves része. A döntéseim, a kapcsolataim -nem csak párkapcsolati-, a szokásaim, az öltözködésem, s minden ami velem kapcsolatos.
Napról- napra változik, s fantasztikus érzés ezeket egy bizonyos idő elteltével bírálni.

Például az is sokat elárul, hogy miként, hogyan kommunikálok a gyermekemmel, a becézésekből, de még egy esti mese felolvasásakor is sokat árulok el a személyiségemről, s egyáltalán a vele való kapcsolatomról.

Például sokáig nem szerettem, ha hozzám érnek, pontosabban leginkább az arcomhoz. Azt már intimnek, túlzottan bensőségesnek tartottam.
Most viszont elengedhetetlen része az életemnek a tartós kapcsolataimban az érintés minden egyszerű, apró formája, ha csak a könyökünk is összeér, ha csak megsimítja az arcomat(!), egyszerűen fantasztikus, lelkileg önmagunkkal békében lenni, s azt érezni, hogy megérte felébredni, s érdemes nőnek lenni.

Szeretem a fényképeket, szobrokat, főként a fekete- fehér képek érintenek, fognak meg, a mélyemig hatolnak.
Egyszerűen megihletnek, a zene is erővel bír felettem, s képes befolyásolni a gondolataim menetét, az érzéseimet, s olyan dolgok törnek elő belőlem, ami nem került volna “színre”, de a egy adott kép, vagy tempó, zene, hang kiváltotta.

Imádok csak úgy a semmibe fókuszálni, merengeni, ellenni a magamnak, és sajátomnak kikiáltott világomban szárnyalni, olyankor ne zavarjon meg senki, csak én legyek, s maximum, mint most is a zene, ami igazán szoros és jó barátom, ebben a pillanatban is, amikor ezeket a sorokat alkotom: Vivaldit hallgatok.
Micsoda találmány ez a számítógép!
Mielőtt elkezdtem ezeket a sorokat pötyögtetni, éppen egy pár perces merengésben lehetett részem, ami megjegyzem, nagyon, de nagyon kellett már, mivel általában mindiog megzavarnak eközben, s nem jutok el addig az állapotig, amikor is a mellkasom körül érzem azt az isteni bizsergést, szinte már orgazmus szerűséget, amit ezen az eseten kívül csak egész szűk estekben szokott érezni az ember.
Ugye, megint csak az agynál és a lélekkel való kapcsolatánál lyukadok ki? Hiszen milyen fantsztikus is az, amiikor az ember az agyával meg tudja azokat a dolgokat csinálni, amihez normális (?) esetben fizikai dolgok, akár eszközök is szükségeltetnek?
Nagy erő, ha tisztában vagy magaddal.
Ehhez elsősorban magunkat kell figyelemmel kísérnünk, s önmagunkat kell alaposan kismernünk.
Magunkkal vagyunk a legtöbbet, nem igaz?

Sajna mennem kell.

Merengeni csodálatos dolog, csak úgy, elnézni a messzeségbe, meg sem mozdítva a látókörünket, csak úgy a tudalattinkkal a semmibe fókuszálni, jó érzés, felemelő pillanat.

Ráadásul, ha megteheted és zenét hallgatsz közben… (Vivaldi)

Szeretem azt a ritka alkalmat, amikor szárnyalhat a lelkem, olyan isteni érzés, annyira egyszeri, s mégis rendszeresen akarod, szinte dikttálja a belsőd, hogy “most”, hogy “ismét”, “megint”, hogy “kell”!

Bizsereg a melkasom “olyankor”…

Reménnyel teli a lelkem, szinte már szárnyalna, de materiális dolgok miatt nem igazán van rá sajnos lehetőségem, nem tudom egészen elengedni magam.
Úgy érzem magam, mint madár az első repülés előtt. Tudja, hogy előbb- utóbb le kell ugrania,de fél, szinte akaratán kívül.
Majd, amikor mégis leugrik, s elkezd csapkodni a szárnyival, amellett, hogy fantasztikus képességének köszönhetően repül, mennyei elégedettség vesz rajta erőt, mert beteljesítette szerepét, hiszen egy madárról van szó, tehát kötelessége, s feladata, életfeladata, hogy repüljön.
Hasonló helyzetben vagyok most én is.
Le kell ” ugranom”, mert ez a feladatom, s tudom, hogy helyesen teszem, de a félelem az esetleges lezuhanástól olykor- olykor erőre kap rajtam. De akkor is ugrani fogok, méghozzá egy repülni akaró, bátor “ugrótársammal”. Egymásból erőt merítve.

Megint ez a belső késztetés, hogy írjak, hogy merengjek, hogy alkossak…
Olyan gyönyörű idő van, esik az eső, én pedig itt benn, egészen pontosan a párnák között ujjbegyeimmel érintem a klaviatúrát, azaz engedem a szavak tengerében evezni a lelkem.
Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy a lélek is tud fájni, hogy a lelkemet is tudja mardosni egy, a fizikai égéshez, leforrázáshoz hasonló, kínzó fájdalom.
Nem szeretem tartósan azon emberek társaságát, akik nem tudják magukat kifejezni, s bizonyos témákat csak kerülgetni, vagy még azt sem lehet, mert esetleg nincs róla kifejezett fogalma, véleménye, vagy csupán nem érdekli.
Az életben millió téma van, s szerencsére megadatott számunkra az önkifejezés számtalan módja, gondolok itt a szavakra, a zenén át, az alkotás fogalom keretein belül sok- sok mindenre.
Pislákol bennem a láng, s vannak helyzetek, amikor lángra lobban, s csak ég, ég, ég, kiolthatatlanul.
Óh, Istenem! Kérlek segíts nekem, hogy most ne hibázzak, ne rontsam el, hogy végre boldog lehessek, s reggel, amikor felnyitom a szemeimet, mosolyogjon az arcom, minden izom, ami megrándul a boldogságot, harmóniát sugallja.
Ugye segítesz nekem, s nem hagysz egyedül?

Fáradt vagyok