Ülök a vonaton, gondolataimban, s a gyermekem csacsogásában elmerülve.
hihetetlen, hogy milyen intenzíven éli meg azokat az ingereket, amelyek mellett én általában elsiklok, s szinte tudomást sem veszek, ha veszek is, azt közömbösen teszem.
Kinézek az ablakon, sietősre vettük a tempót, balra nézek és még mindig ugyanez a véleményem.
Előre nézek, s pár néni a múltról csacsog, ahogy én kiérzem a hanghordozásból: némi túlzással, hogy nehogy alulmaradjon egymás előtt bármelyikük is.
Közben, mint mindig, a lelkem máshol barangol, a vonat által diktált tempót az elmém túlhaladja, a gondolataim sebesen száguldanak, és elém vetítik az agyam és lényem által egyesített álmodozást.
Egyébként nem tartom magam álmodozónak, sokkal inkább vagyok, tervező “típus”, mint álmodozó.
Álmodozás…
Minden különösebb ok és kiváltó tényező nélkül is alkalmanként álmodozáson kapom magam.
A gyermekem rám néz és kér, olvassam fel ezen a monoton utazáson, amit eddig írtam…
Megteszem….