Mindjárt éjfél van, s nem jön álom szemeimre, bezárt az ajtó, elmentek az emberek. Végre van időm gondolkozni, egyedül magamban, magammal, ahogyan azt illik, s miként igazán jól esik.
Belemélyedtem magamba, elég mélységesen megérintett az élet, nehezen kezelem a hirtelenségét, de annyira, de annyira jól esik…
Minden porcikámmal ráhangolva várom a folytatást, azt, hogy teljesen behálózzon, magáévá tegyen, és uralkodjon rajtam az érzés-
Pillanatokon múlik a hangulatom, sajnos ez ezzel jár.
Amennyire felemel, olyannyira a mélybe is tud lökni ez a sebes szélvihar, ami körülöttem zajlik, hömpölyög.
De én, mint erős, mélyen gyökerező fa, állom a lökéseket, s nem tántorodom el attól a célomtól, hogy nagyra nőhessek, s tágabb koronám legyen, mint bármelyik fának a környéken.
Nem is hasonlítom magam más fákhoz.
**************************************-
Belül vagyok, magamban…
De nem egyedül, minden gondolatom közös, az övé és enyém, miénk; minden szó és tett értünk dolgozik.
********************************************************************
A testem külön lüktet, a lelkem valahol máshol jár, talán éppen most kopogtat meg egy ajtót, s kéri az ajtó mögött álldogálót, hogy engedje be; s talán be is engedi.
A lélek útja, hogy melyik ajtót kopogtatja meg, kiszámíthatatlan.
De úgy érzem, hogy az én ajtómban már megfordult a kulcs:-)
