Ülök a vonaton, gondolataimban, s a gyermekem csacsogásában elmerülve.
hihetetlen, hogy milyen intenzíven éli meg azokat az ingereket, amelyek mellett én általában elsiklok, s szinte tudomást sem veszek, ha veszek is, azt közömbösen teszem.
Kinézek az ablakon, sietősre vettük a tempót, balra nézek és még mindig ugyanez a véleményem.
Előre nézek, s pár néni a múltról csacsog, ahogy én kiérzem a hanghordozásból: némi túlzással, hogy nehogy alulmaradjon egymás előtt bármelyikük is.
Közben, mint mindig, a lelkem máshol barangol, a vonat által diktált tempót az elmém túlhaladja, a gondolataim sebesen száguldanak, és elém vetítik az agyam és lényem által egyesített álmodozást.
Egyébként nem tartom magam álmodozónak, sokkal inkább vagyok, tervező “típus”, mint álmodozó.
Álmodozás…
Minden különösebb ok és kiváltó tényező nélkül is alkalmanként álmodozáson kapom magam.
A gyermekem rám néz és kér, olvassam fel ezen a monoton utazáson, amit eddig írtam…
Megteszem….

Mindjárt éjfél van, s nem jön álom szemeimre, bezárt az ajtó, elmentek az emberek. Végre van időm gondolkozni, egyedül magamban, magammal, ahogyan azt illik, s miként igazán jól esik.
Belemélyedtem magamba, elég mélységesen megérintett az élet, nehezen kezelem a hirtelenségét, de annyira, de annyira jól esik…
Minden porcikámmal ráhangolva várom a folytatást, azt, hogy teljesen behálózzon, magáévá tegyen, és uralkodjon rajtam az érzés-
Pillanatokon múlik a hangulatom, sajnos ez ezzel jár.
Amennyire felemel, olyannyira a mélybe is tud lökni ez a sebes szélvihar, ami körülöttem zajlik, hömpölyög.
De én, mint erős, mélyen gyökerező fa, állom a lökéseket, s nem tántorodom el attól a célomtól, hogy nagyra nőhessek, s tágabb koronám legyen, mint bármelyik fának a környéken.
Nem is hasonlítom magam más fákhoz.
**************************************-
Belül vagyok, magamban…
De nem egyedül, minden gondolatom közös, az övé és enyém, miénk; minden szó és tett értünk dolgozik.
********************************************************************
A testem külön lüktet, a lelkem valahol máshol jár, talán éppen most kopogtat meg egy ajtót, s kéri az ajtó mögött álldogálót, hogy engedje be; s talán be is engedi.
A lélek útja, hogy melyik ajtót kopogtatja meg, kiszámíthatatlan.
De úgy érzem, hogy az én ajtómban már megfordult a kulcs:-)

Fáradtak szemeim,
Tekintetem magam elé réved,
Az ember, ha azt hiszi; nincs egyedül:
Nagyon téved.

Beültem egy számomra idegen helyre, idegen emberek közé, s elfogyasztom az én koffeinmentes, édesítős kávémat. S gyenge fejfájás kíséretében kattogás nélkül “kattogtatom” a klaviatúrát.
Hangsúlyozom, senkit sem ismerek. Csak körülnézve tudatosul bennem ez, nem is olyan fontos tényező talán.
****************************************
Folyamatosan elmerengek egy s máson.
A lélek a fő témám, mint általában.
Az, hogy az emberek milyen intenzitással élik meg önmagukat, hogyan lesznek felnőttekké, a társadalom szerves részévé.
Neveltetésüktől, anyagi körülményeiktől, és a környezetüktől nem függetlenül.
Mindenki, azaz én is valami eredménye, valami okozata vagyok,nem csak egy önmagában, egyszeriben ilyen, azaz “ilyen”.
Sokkal több annál, vagyis ennél mindenki.

Annyit merengtem tegnap délután a libabőr és a lélek kapcsolatán.
Nevetségesen hangozhat, ám az egyik legékesebb bizonyítéka annak, hogy a test és lélek szoros kapcsolatban vannak egymással.

B

3Amikor ezeket a sorokat alkotom, valami lehetetlen helyen vándorol, barangol az én még egészen fiatalnak tetsző lelkem…
Érdekesnek találom, hogy megfogalmazhatatlan, és definiálhatatlan a lélek, mint fogalom.
Mindenki próbálkozik, de senki nem tudja az igazat.
Egy biztos: nagyon erős és furmányos egy “találmány” a jó Isten részéről, mert mind- mind lehetetlen helyzetbe sodorva gazdáját nem lehet hibáztatni ‘AZT’.
Az jutott most eszembe, hogy vajon az agyunk, illetve gondolkozásunk, és intelligenciánk a lelkünk szerves része e, vagy egy külön, és más kategóriába sorolandó “valami”? 🙂
Nem tudom, de majd utána olvasgatom, ám valószínű, hogy valamely vallásnál lyukadok ki; mint mindig.
Mi az oka, a deja vu érzésnek?
Miért van az, hogy sokszor úgy érzem, ennek ÍGY kellett történnie, miért?

Most mennem kell, de nyitva hagyom ezt a kérdést…
Folyt. köv. pár óra múlva.

Kezem megremeg,
S elmémben a képzelet
Hálóját egy dolog köré fonja,
Mindenem egy gondolat uralja.
Olyan egyszerűen le lehetne írni,
Csak egy szuszra, a levegőt magamba szívni,
S gyorsan, sebtiben kimondani,
De ezzel lehetne a gondolat varázsát
-legkönnyebben-
Unalmas szavakká kioltani.

Megremegett a belsőm,
Legtitkosabb belső énem,
Teljesen egyszerűnek,
Egésznek érzem.

Nem kell édes, mázas
Vázba a szavakat beburkolni,
Amikor a szemekkel
Lehet leginkább szónokolni…

Nem kell kifogásokat keresni,
Csak Önmagunkról megfeledkezve,
Könnyedén nevetni…

SZÖSSZENET:)

Tekintetem,
Meztelen testemre helyezem,
Talán e gondolat szemtelen,
De megteszem,
—

Lehunytam szemeim,
Fantáziám olyan sebesen súgja a képeket,
S a szívemhez tartozó,
Még titkos képletet,
Mit én is csak sejthetek,
Tervezni ezt, előre nem lehet.
—

“Kiscsikó”…
Vad, s fiatal,
Életre való,
Nem egy egy eszköz,
Barnára festett faló…
—

Egy értékes “könyv”
Mely, többet ad minden
Írott szavával,
S ki olvassa, nem törődve
Semmilyen szabállyal
A polcról
Merészen azt leemelve,
Minden sorával egyre beljebb,
Őszintén megszerette.
—

Az élet, és az abban rejlő
Érzelem!
S ezt tudom,
Nem képzelem,
Ad mindenkinek,
Csak merd kinyújtani két
Tétlen kezed.

A tekintet…
Nem hiába: ” a szem a lélek tükre”.
Az élet olyan gyönyörű tud lenni… Már ha engedünk neki, ha hagyjuk, hogy azzá váljon:)
Talán ösztöni lények vagyunk.
Talán az intelligencia számít.
Talán a szavaknál dől el minden.
Talán a fizikai síkon, esetleg a számoknál kell, hogy keressük a megoldást.
🙂
Mindenesetre egy a lényeg: egyszer élünk, de azt éljük meg egészében.

Igaz, te Buta Lány?

Érdemes volt ezt a könyvet kinyitnom…
Régebbi kiadású, mint amely könyveket le lehet emelni mostanság a polcról; de pont ebben rejlik az értéke, ezért KINCS.A címe: Ismeretlenségből az ismeretségig…
Minden sora érték.
Az első fejezeten már túl vagyok, alig várom, hogy folytatni tudjam.
Csak idő kell hozzá, türelmesebben, több időt akarok a 2. fejezetre szentelni, mert az első fejezetet elkapkodtam kissé, nem élveztem ki minden szavát, betűjét… Így is el voltam ragadtatva a fantáziától, ami a soraimból ki is vehető.