Esik az eső…
De én nem ázom, hiszen tető van a fejem felett.
Miért nem lehet mindig mosoly az arcunkon, miért kell erőltetett komolysággal, s sok esetben ridegen az emberekkel bánnunk, miért nem lehetünk azok, akik valójában vagyunk?
Miért kell, hogy mások véleménye érdekeljen, s akár kikérjük, mert nem vagyunk biztosak magunkban? Ez butaság, nem tudom elképzelni, hogy ennyi lenne az egész, hogy az élet nem az önmegvalósításról szól…
Szerelmes vagyok a létezés gondolatába, abba, hogy kaptam egy esélyt magamnak, magamért.
Tudom, hogy meg fogok halni, úgy, mint Te is, de addig még ÉN vagyok; ebben a testben, s tapasztalhatok, hogy a következő létezésem még tökéletesebb legyen, s ne kelljen, egy légy életét leélnem, hanem újra emberi alakot öltve, még inkább ÉN lehessek.
Fantáziadús a létezés és a lélek!
Nem akarom elfojtani, ami itt, belül fortyog, nem akarom elnyomni.
DE MUSZÁJ!
Teljesen tehetetlen vagyok az engem körülvevő társadalmi rendszerrel szemben, hiszen én is csak egy csöppnyi kis darabja vagyok ennek a nagy és erősnek, megszeghetetlennek kikiáltott szabály-halmaznak.
Néha úgy érzem, mintha bezártak volna a saját testembe, s nem lehet ez ellen mit tenni. Ez így van.
Talán, amikor elalszom, s az álmok világában járok, ami megjegyzem egyszerűen csodálatos dolog, mint az orgazmus és a szeretet, tehát amikor álmodom, és kiléphetek a testből, s csak úgy lebeghetek, s azzá lehetek, amivé éber állapotban talán soha, s a jövő és múlt összemosódva megadja rengeteg kérdésemre a választ………………………………………………………………………….. Egyszerűen csodálatos.
Teljesen egyet értek veled.ÍRJ…