… Az édesanyjának…

A legfájóbb kín örömet színlelni.

Amikor legbelül, ott a Lélek, a Lelked környékén érzed, hogy Ez, Így nem mehet tovább…
Változtatnod kell, vagy meghasonulva nem fogod magad találni, elveszel, s azután okolhatsz bárkit, már nincs esélyed újra kezdeni.
Olyan vagy, amilyen; de miért kell -mondja meg nekem valaki- mindig valaki máshoz alkalmazkodni, ha annyira ellene van az egész szervezete az embernek.
Nem véletlenül nem szeretünk bizonyos ételeket, vagy illatot… Nem tesz jót nekünk.
Ez olyan, mint amikor becsömörlünk például a répától, s nem szeretnénk többé répát enni…. de a Drága édesanyánk, “hiszen ez jó Neked!” lenyomja a torkunkon, mi pedig kiahányjuk, hiszen NEM AKARTUK MEGENNI, N E M A K A R T U K!!!
Miért ilyen a világ, miért nem vagyunk igazán szabadok?
Miért hazudunk magunknak, s a körülöttünk élőknek, hogy minden szép és jó?
Szerintem mindenkinek vannak határai, illetve(!) véleményem szerint.
Tudom, tudom, ha mindent szabadna::: káosz lenne.

Mégis, miért alakult így, miért lett ilyen a világ, hogy mindig írott, vagy még íratlan szabálynak, szabályoknak meg kell felelnünk?
A szabadság olyannyira elérhetetlenné válik, hogy nem élhetjük meg magunkat, lassan már részben sem.
A gyermekemet szoktam figyelni, hogy miképen reagál egy- egy tiltásra, fenyítésre.
Daccal és könnyekkel akar meghatni, hogy megtehesse azt, amit én veszélyesnek, vagy esetleg nem helyesnek találva:::: nem engedélyezek neki. De ezt kamatostól visszafogom kapni.

Ám én őszintén remélem, elég jól meg fogjuk egymást érteni, hogy megbeszélhessük ezeket a dolgokat. S hinni fog nekem.
Az édesanyjának.