Nem tudom ki nem ért egyet, de ez amúgy is csak az én véleményem… Nem tudom megérteni, felfogni máig sem, hogy mi ennek az egésznek, mármint az életnek az értelme!!!

A legfájóbb kín örömet színlelni.

Amikor legbelül, ott a Lélek, a Lelked környékén érzed, hogy Ez, Így nem mehet tovább…
Változtatnod kell, vagy meghasonulva nem fogod magad találni, elveszel, s azután okolhatsz bárkit, már nincs esélyed újra kezdeni.
Olyan vagy, amilyen; de miért kell -mondja meg nekem valaki- mindig valaki máshoz alkalmazkodni, ha annyira ellene van az egész szervezete az embernek.
Nem véletlenül nem szeretünk bizonyos ételeket, vagy illatot… Nem tesz jót nekünk.
Ez olyan, mint amikor becsömörlünk például a répától, s nem szeretnénk többé répát enni…. de a Drága édesanyánk, “hiszen ez jó Neked!” lenyomja a torkunkon, mi pedig kiahányjuk, hiszen NEM AKARTUK MEGENNI, N E M A K A R T U K!!!
Miért ilyen a világ, miért nem vagyunk igazán szabadok?
Miért hazudunk magunknak, s a körülöttünk élőknek, hogy minden szép és jó?
Szerintem mindenkinek vannak határai, illetve(!) véleményem szerint.
Tudom, tudom, ha mindent szabadna::: káosz lenne.

Mégis, miért alakult így, miért lett ilyen a világ, hogy mindig írott, vagy még íratlan szabálynak, szabályoknak meg kell felelnünk?
A szabadság olyannyira elérhetetlenné válik, hogy nem élhetjük meg magunkat, lassan már részben sem.
A gyermekemet szoktam figyelni, hogy miképen reagál egy- egy tiltásra, fenyítésre.
Daccal és könnyekkel akar meghatni, hogy megtehesse azt, amit én veszélyesnek, vagy esetleg nem helyesnek találva:::: nem engedélyezek neki. De ezt kamatostól visszafogom kapni.

Ám én őszintén remélem, elég jól meg fogjuk egymást érteni, hogy megbeszélhessük ezeket a dolgokat. S hinni fog nekem.
Az édesanyjának.

Megszakadt belül valami, nem találok Önmagamra, s nehéz nem örlődni a tudatban, s a szavakban, no és a “mi lett volna, ha”- ban, nehéz magányosnak, lelki magányosnak lenni.
Kimondhatatlanul, n agyon nehezen nyílik meg az ember, s nehezen marad nyitva, úgy igazán. A kamu dolgok pedig nem érdekelnek, nem is akarok tudni róluk.
Teljesen mindegy, hogy nő vagy férfi, de olyan igazi egybeolvadós, egybeforrós, odaadós érzést még nem éreztem, csak egyetlen egyszer, amikor várandós voltam a gyermekemmel. De én kíváncsi lennék, hogy milyen érzés feloldódni, odaadóan szerettetni hagyni magam.
Érdekes az élet. Van, hogy úgy érzed, minden passzol, majd “hupp” s a földön találod magad, majd semmi nem megy olyan isten- igazán és “potty”, minden szerencse, lehetőség az öledbe hull.
Talán az élet egy igazi, nagy játék, tényleg…
Fogalmam sincs.
Néha olyan jól esne kiadni mindent magamból, úgy teljesen mindent, de az nem egy perc, és nincs időm.
Miért lett ilyen a világ?
Semmire nincs idő, legfőképpen élni nincs, mindig mások érdekeit szolgálva dolgozunk, és Önmagunkra nem jut elég idő, nehéz.
Legalábbis Önmagunkkal igazán azonosulni nehéz…………………………………………………………