Hangosan felsírtam, levegőért kiáltottam, amikor megláttam e csodálatos Napvilágot.
Édesanyám szerető karjaiban megleltem a menedéket, a nyugalmat; átölelt, babusgatott, szeretgetett…
DE NINCS TÖBBÉ!
Nincs hová rohannom, eszemet vesztve, ha valami fáj, ha valami bánt, ha a könnyeim az arcomat égetik, már- már marják!
Nincs kihez futnom feltétlen szeretetért, nincs hová HAZA mennem, egyedül maradtam a fájdalmaimmal, a döntéseimmel, az életemmel.
Nem tudom, nem észrevenni, s nem tudok nem rá gondolni, hogy miért is így történt ez.
Az a baj, hogy túl fiatalon mentek el…
Annyi kérdésem lenne még! Annyi!!!!!!!!
Feltehetem a sírjukra ráborulva, a választ már csak a lelkem mélyéről, gondolati síkon élhetem meg.
Nincs kinek mondanom, hogy Anya, és Apa.
S nem vagyok már gyermek.
Nem tudom milyen felnőttként gyermeknek lenni.
Piszkosul fáj Anya, Apa!
