Hangosan felsírtam, levegőért kiáltottam, amikor megláttam e csodálatos Napvilágot.
Édesanyám szerető karjaiban megleltem a menedéket, a nyugalmat; átölelt, babusgatott, szeretgetett…
DE NINCS TÖBBÉ!
Nincs hová rohannom, eszemet vesztve, ha valami fáj, ha valami bánt, ha a könnyeim az arcomat égetik, már- már marják!
Nincs kihez futnom feltétlen szeretetért, nincs hová HAZA mennem, egyedül maradtam a fájdalmaimmal, a döntéseimmel, az életemmel.
Nem tudom, nem észrevenni, s nem tudok nem rá gondolni, hogy miért is így történt ez.
Az a baj, hogy túl fiatalon mentek el…
Annyi kérdésem lenne még! Annyi!!!!!!!!
Feltehetem a sírjukra ráborulva, a választ már csak a lelkem mélyéről, gondolati síkon élhetem meg.
Nincs kinek mondanom, hogy Anya, és Apa.
S nem vagyok már gyermek.
Nem tudom milyen felnőttként gyermeknek lenni.
Piszkosul fáj Anya, Apa!

Ha behunyom, lecsukom a szeme, szinte már szorítom, így nem látok semmit. Kinyitom a szemhéjamat -tudatosan-, s elém tárul a világ.
Amikor gondolkozom, s “belül ténykedek” mindig csukva a szemem. Hiszen így tudok a legjobban befelé, magamra figyelni.
Álmodni sem tudok nyitott szemmel.
Hiszen amint kinyitom a pilláimat, máris szertefoszlik, elillan az álmom, s nem LÁTOK tovább.

Élhet melletted valaki, de ha a szívetek nincsen adásban, még akkor is idegenek maradtok, ha görcsösen szorítjátok egymás kezét. De ha a szív adni kezd, lehet a távolság a Föld másik pontja: válaszolnak rá.

Néha már egy zene meghallgatása, és egy hang meghallása olyan erős benyomást tud tenni rám… Mind női, mind férfi hangról, hangszínről legyen szó…
A zenéről nem is beszélve, amikor egy szenvedélyesebb tempó, egy temperamentumosabb, kitartottabb hang szinte már az egekbe képes a lelkemet emelni!
Szeretem az adott pillanatot, amelyben élek, szeretem, ha művészi oldaláról mutatnak be valamit, vagy művészi vonatkozásában látok, tapasztalok és láttatok bármit.
Olyan egyszerűen szép a világ, amelyben élünk.
Csak sok esetben elrohanunk mellette, nem nézzük meg jobban, nem érintjük meg, nem tapasztalunk.
Meg kellene állni, most ebben a pillanatban, s körülnézni magunk körül.
Például a szék, amelyen éppen ülünk, egy (ha nem kettő) ember munkája, a ház, melynek az ablakán kitekintünk több ember aprólékos megtervezése, és álma.
Csodálatos, és örülök, hogy élhetek!!!
ÉLni jó, ha néha még úgy is érezzük, hogy csak bolyongunk,

Te buta lány…

Fáradtság…
Ilyenkor minden egy kicsit veszít az értékéből, minden egy kicsit kopottabb, s nem az igazi fényében tündököl.

Ha egy nő egyetlen férfit ismer, már ismeri valamennyit; a férfi ismerheti bár az összes nőt, mégsem ért meg egyet sem.

Amennyire ijesztő, annyira szép is az élet.
Meglehetősen bölcsnek kell lenni -tapasztalataim szerint- ahhoz, hogy jól éljük meg a mindennapjainkat.
Rengeteg tényező befolyásol a hétköznapok meg- és átélésében.
Valószínű, hogy a leginkább befolyásoló az érzelmi alapú.
Ahogy ezt a mondatot leírtam, az jutott eszembe, hogy végeredményben minden érzelmi alapú, hiszen folyamatosan látunk, érzünk, tapasztalunk…
Sajátosan megfogalmazni ezt igen egyszerű, de mindenki által elfogadottak és megérthetőek nem leszünk soha.
Akkor itt jön az ellentétek vonzzák egymást(?) kérdés.
A párkapcsolat, ha már érzelmekről beszélünk.
Nem tudom magam sem, hogy mi is az a szerelem, min alapszik, de véleményem szerint nem (csupán) a biológián….
Hiszen amikor -már megint a szemnél Lyukadok ki- valaki szemébe nézünk, és hopp(!) valami más lesz, valami elindul… Az már nem (csupán) biológia, hanem valami megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan, valami különleges egyvelege a létezésnek, s a már léteztem vlamikor általa érzésnek.
Egyszerűen csodálatos.
Egyszerűen fájdalmas.
Boldogan, elégeedetten nem lehet ezt megfogalmazni, csak akkor, ha már voltál fennt is és lennt is, és indulatok nélkül állsz a dologhoz.

A szem a lélek tükre.
Vajon minden bölcsességünk benne van? vajon minden gyengeségünk, érzelmünk, szenvedélyünk?
Miért van az, hogy némely ember szemébe szívesen nézünk, másokéba pedig nem akarunk, vagy nem merünk?
Miért más és más színű az emberi szem?
Miért olyan emberi az állatok tekintete?

Valamelyik nap azon “filozofáltam” vajon van- e élet a halál után? Vagyis inkább úgy tettem fel a kérdést magamban, hogy van e lélek vándorlás? Kaphat e a lelkünk egy újabb esélyt, hogy bizonyítson?
Arra jutottam, hogy minden bizonnyal.
Hiszem, hogy nem egy a lehetőség, hiszem, hogy a lelkünk, ami itt bennt van valahol, nem csak ezt az egy formáját kaphatja meg.
Hiszem, hogy a következő lehetőségem idején nem Mihaleczki Máriaként, s nem itt kapok önmegvalósítási utat.
Nem tudom, hogy mennyi idős a lelkem, de feltehetően nem fiatal.
Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje jár- kel testről- testre, de biztosan meg van az oka, hogy most itt, ebben a testben kell leírnom ezt a pár sort.
Valahol ijesztően hangzanak ezek a sorok, de miért kellene megijedni, nem okozhat nehezebb gondot ezt megemészteni, mint beletörődni abba, hogy ez az egyetlen lehetőségünk, esélyünk a békére, harmóniára, egyensúlyra, boldogságra.
Úgy érzem, hogy most tapasztalatokat szerzek, hogy majd EGYSZER, valamikor kiforrjon ezeknek a tapasztalatoknak az úgynevezett gyümölcs.
Lehet sokaknak butaság ez az egész gondolat- menet, de van alapja.

Mielőtt elmenekülnénk szenvedéseink elől, először mélyen meg kell értenünk azok okát és természetét.