Lehunyt szemekkel,

összekulcsolt kezekkel,

lüktet az ér vénámban,

a szerelem nem egy szeszélyesen vagy véletlenszerűen megnyilvánuló “bűvös” vonzerő, hanem egy olyan elfojthatatlan, mély-tudati érzelmi állapot, amely az érzelmi, mentális és spirituális fejlődésünkhöz szükséges életfeladataink felvállalását hivatott kikerülhetetlenné tenni.

Anon:

Mindőnknek bűnbakok kellenek, kell valaki más, akit hibáztathatunk azért, amit mi magunk érzünk. Bármi jó így – amíg szembenéznünk nem kell az igazsággal.

Nincsenek véletlenek, nem is tudom, hogyan lehet úgy gondolkozni, hogy van.
Azon merengek, hogy nem lehet élni emberi kapcsolatok nélkül.
No, de !
Vannak szélsőséges esetek, amikor mondjuk, valaki egy elhagyatott tanyán él, egyes- egyedül és állattaiból táplálkozik, s magányába burkolózva, a természet lágy ölén éli le maradandó nyomok nélkül életét.
Hiszen nem hozott létre utódokat, nem örökítette meg génállományát.
Nem lesz, ki sírjon utánna, ha csak nem az állatai belepusztulnak az ő esendőségébe, s éhen halnak.

A szeretet olyan igaz, s őszinte, tapasztalás és megélés egyvelege, együttérzés, odaadás… Semmiképpen nem birtokló, a birtokló, őszinte szeretet, mint olyan nem létezik, hiszen semmiképpen nem szeretetről beszélnénk abban az esetben.
Hagyni kell szeretni, teret kell adni a másiknak, hogy megélje és kiadja önmagát, nem akkor szeretünk a leginkább, mikor fogjuk a kezét, s úgy szorítjuk, hogy már fájdalmas a másiknak, nem akkor szeretünk legjobban, legodaadóbban, mikor az ajkunk folyamatosan a másik ajkán csüng, s a csókjainktól nem kap levegőt, s csak úgy kapdos a levegő után.
Az igaz szeretet talán már szabályoktól mentes, nem kellenek hozzá ismérvek, támpontok, nem kell órákat magyaráznunk annak, aki tudja, és átélte már mi is az valójában.
A szeretet kicsomagol, biztonságot nyújt, és ad, és nem utolsósorban folyamatos, állandó.
A szeretetben nincsenek, nem lehetnek önző gondolatok.
De a szeretet ezzel szemben nem ragaszkodó.
A szeretet gyönyörű, és finom.
Az életünk egyik fontos, kimaradhatatlan mozgatórugója.
S még egy fontos momentum: A SZERETNI főnévi igenévnek a valóságban NINCS MÚLT IDEJŰ ALAKJA.

A megpróbáltatás olyan, mint az erős szél. Mindent letép rólunk, ami letéphető, tehát olyannak látjuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk. (Arthur Golden)

Az érzések olyan váratlanul és sebesen törhetnek be az életünkbe…
A harag, a szeretet, a ragaszkodás, az undor…S millió szebbnél- szebb, és fájdalmasnál- fájdalmasabb…

Ha valaki a jóságnak és szeretetnek csak egy morzsáját, az igazságnak és fénynek csak egy sugarát hozta a világra, már nem élt hiába: életének megvolt az értelme.

Számomra nagyon fontosak a szavak, s talán kijelenthetem: nálam minden az agyban dől el.

Az emberek, s reakcióik annyira különböznek egymástól.
olyan szép is ez… Mindaddig, míg két teljesen ellentétes jellem, karakter találkozik össze, s kimondottan robban egy óriásit.
Izgalmasnak, izgalmas, de olykor már- már végzetes.
Szeretnék egyszer esélyt kapni, hogy egy általam kiválasztott ember helyében, s fejében legyek egy egész napig, s gondolkozhassam, tapasztalhassak általa, vele.
Sokkal könnyebben tudnék ítélkezni, dönteni.
Ámbár ez lehetetlen, így marad az én fejem, s testem.
S marad a tapasztalás.

Hihetetlen, hogy milyen fogékony az emberi lélek. Imádom a komoly zenét, egyszerűen megmozgat bennem valamit, amit talán energiaként neveznék meg. Felemelő elmerülni magunkban.
Kimondottan szeretek gondolkozni, filozofálni, merengni, beszélgetni.
De nagyon nehéz olyan társat is találni, aki jó partner, akár egy hajnalig tartó szócsatához, akivel minden perc egy felejthetetlen évszázad az életemben.
S aki ad, nem pedig elvesz, persze mentális síkon, aki által többnek érzem magam, s miután a társalgás véget ért, feltöltődök, nem pedig a kimerültség érzése vesz erőt rajtam.

De azt mondják, hogy aki keres, az talál.
S aki nem keres, azt pedig megtalálják.
Jó éjszakát.

2009- et írunk.
Tegnap a telefonom naptárjával játszadozva “elugrottam” 2079- be…
S rájöttem, hogy ez az élet, ez az egy és megismételhetetlen, igen véges.
Nem félek, csak gondolkozom.
Vajon miért én születtem akkor és ott?
Sok- sok ilyesfajta kérdés fogalmazódott meg bennem. Félelmetesnek tűnhet élni, ha arra gondolunk, hogy egyszer majd nem fogunk. Most is, amikor ezeket a sorokat írom, összerándul a gyomrom, szorít a mellkasom, hiszen a számomra, számunkra még teljesen meg nem ismert, át nem élt dolgokról filozofálok, írok. Rejtélyes az élet.
Létezik jóslás, asztrológia… mind- mind ebből az elgondolásból keletkezett, hiszen a megismerés vágya és a váratlan elkerülése, s az arra való felkészülés valahol mélyen bennünk van, az ösztöneinkben bugyog.
Hasonló elven működik a fajfenntartás ösztöne is.
Ez a téma is igen érdekes és fejtegethető. Nő és a férfi kapcsolata, a szülő- gyermek kapcsolat… Mind- mind olyan kézzel meg nem fogható, elemi ösztön, érzés, vágy, amelyeket meg, nem lehet fogalmazni.
Az élet kialakulása.
Egészen kisgyermek koromtól kezdve gondolkozom ezen a témán. Úgy fogalmazódott meg a kérdés akkoriban bennem, hogy : “miből lett a semmi?”
Hiszen a világűr, a bolygók, a csillagok, mind- mind van valamiből. Rendben, hogy volt egy Ősrobbanás, de az miből robbant, s a Semmi miből van, és a semmiből, hogy lehet valami.
Amikor ezen gondolkoztam, úgy éreztem magam, mintha egy gyufáskatulyába lennék zárva, nem találtam a választ a kérdésemre.
De ugye, hogy van ebben valami?
Hiszen a semmiből, valami csoda folytán lehet csak valami, de akkor ott a következő kérdés, hogy az a Csoda (ami lehet az Isten, vagy bármi más…) miből van?
Bizonyíték és érvek nélkül nincs válasz, magyarázat, s míg nincs válasz, marad a fejtegetés, hátha egy szép napon megoldódik életem, életünk nagy rejtélye: a létezés oka.

Úgy gondolom az életet meg kell élni.
Nem szabad elhalasztani egyetlen pillanatot sem. Minden másodperc, perc, és óra értékes lehetőség arra vonatkozólag, hogy megtapasztalhassuk Önmagunkat…

Néha úgy érzem, csak úgy sodor az élet, s azután rájövök: sokkal több ez annál… Mindennek meg van az oka, s nem véletlenül történt semmi.
A Sorsomban hiszek, valamit meg kell, hogy alkossak; nem veszhetek el csak úgy, nyomtalanul a semmibe.
Nem múlhatok el anélkül, hogy valami igazán eredetit, újat nem alkottam volna.

Van, amikor túl sokat merengek – talán- nem igazán fontos dolgokon. Mégis, hiszem, hogy ezek a gondolatok előrébb visznek, megmozgatnak; ha szellemi szinten is.
Nem véletlenül van az az adottságunk, hogy gondolkodhatunk, levonhatjuk a konzekvenciát és a tetteink, cselekedeteink miértjét módunkban áll megfogalmazni. Csodálatos önmagában az emberi lét, a létezés, az, hogy érző lényként élhetjük meg az anyagcsere, a nyers test, és valami megfogalmazhatatlan csoda egyvelegét.

Érdemes élni, mert alkothatunk.
Érdemes alkotni, mert élhetünk.